„Nagy frász vagyok, igazi macskaharcos! Nem holmi törékeny, nyávogós kis házi macska! Én egy oroszlán vagyok!"
„Én irányítom az életemet, senki más!"
„Olyan tiszta, mint az, hogy a Hold világa a Nap fényét tükrözi vissza!"
Sitara nagy hévvel lendült át lakosztálya küszöbén és csapta be az ajtót testőrei előtt, majd szinte egy darab zsákként, már zuhanás közben összefont karokkal, ledobta magát a legközelebbi kanapéra. Legbelül tudta, hogy igazán bunkón és igazságtalanul durván viselkedik az őrzőivel, akik csak a munkájukat végeznék, de jelenleg olyan ideges volt, hogy nem tudta érdekelni. Bár, az igazat megvallva, szinte sosem fordult még elő, hogy ne próbálta volna leráznia az őt kísérőket, avagy legalább ellenszenves hozzáállásával megkeseríteni munkaidejüket.
Eddig mindig azt tartotta szem előtt, hogy számára milyen jó a lázadozás, milyen könnyen eltereli figyelmét kellemetlen kötelességeiről, az érdekházassággal az élen, arra kevésbé figyelt, hogy ezzel talán megbánthat másokat. Utálta a kíséretét, bárkikből állt is az éppen, mert szabadsága korlátozására emlékeztették, de abba nem gondolt bele, hogy nekik milyen érzés lehet. Hosszú órákon át állnak egy undok, hálátlan fruska rendelkezésére, aki úgy néz rájuk, mint holmi kártevőkre. Hogy is várhatná el ezek után, hogy családja komolyabb munkakörbe is elképzelje őt, mint érdekfeleségibe, ha még az érte dolgozó munkaerőt sem képes megbecsülni?
A hercegnő tudta, hogy ugyan nagyapja még akkor is esküre kötelezné, ha minden testőrének egyenként csókolna lábat, de mégis úgy érezte, hogy valamit meg kell tennie. Talán annak a hatása, hogy olyan sok időt töltött Mahadóval, de amióta csak jogos dühében, a neki szánt sors miatt, ám szükségtelenül durván vágta az ajtót a testőrei képébe, bűntudat furakodott a szívébe. Végül annyira bántotta már, ahogy azokkal a szerencsétlen, szolgalelkű testőrökkel bánt imént és korábban, hogy minden más bosszúságát elfelejtette egy időre. Márpedig azt még sem hagyhatja, hogy egy ilyen magányos reggelen duzzogni való nélkül maradjon!
Felpattant hát a kényelmes kanapéról, kezeit törzse mellé eresztve, ökölbe szorítva csörtetett az ajtóhoz, majd ugyancsak nagy lendülettel kivágta az egyik ajtószárnyat. Sebesen dugta ki fejét a folyosóra és hordozta odakint körbe macskatekintetét az őrök után kutatva. Arany szemeivel hamar rá is talált a folyosón tőle nem messze várakozó csoportra. Korábbi alkalmakkal ellentétben most kinézetüket is jobban megfigyelte.
A hét férfi törtfehér sentit és aranyozott páncélt viselt, övükön és gallérjukon emellett még a kék szín jelent meg. Öltözetükben a fehér a tisztaságot, arany a Napot, s a kék a nappali eget jelképezték. A vihogós sakálok, két félvér lustán, kissé lógóorral ültek a fal tövébe csúszva. Két harcos, egy kreol és egy sötét bőrű, kardjaikkal vívott játékos, tompa koccanásokkal kísért küzdelmet valamivel arrébb. A két sötét bőrű, macskavérű férfi mély beszélgetésbe elegyedett, mondatfoszlányaikból Tara úgy vette ki, vadászati technikákat osztanak meg épp egymással. A csapat utolsó tagja, a csoportvezető, sötétszőke, világosabb bőrű harcos az egyik nagyobb, fali tájképet szemlélte elgondolkodva. Az ő öltözéke a többiekénél valamivel díszesebb volt, s a kék szín páncélján is megjelent, melynek melldísze egy szent szakabeuszt formált.
Az oroszlánlány megköszörülve torkát kisétált a folyosóra. A testőrök azonnal felé kapták tekintetüket, s kivétel nélkül neki szentelték figyelmüket. A sakálok felpattantak, a vívók hüvelyébe csúsztatták kardjaikat, a macskák befejezték a diskurálást, s a vezért sem a képet nézte már, hanem őt. Nem szólították meg rögtön, korábbi kirohanásai tekintetében inkább szótlanul várták, merre indul tovább. Sitara, amint a többi őr sebesen utat nyitott neki, végül az elé a tájkép elé lépett, ahol a vezér szemlélődött korábban. Az aranykeretes, színes olajfestmény egy közeli, magasztos templomokkal hintett város látképét ábrázolta, ami kicsit ismerős is volt a hercegnő számára. Nővére oldalán, hivatalos okokból párszor már megfordult ott.
– Abüdosz? – kérdezett rá a hercegnő. A testőrvezér kurtán bólintott, borostyán szemeiben melegség és némi elvágyódás fénylett.
– Ott lakik a családom.
– Család?
– Feleség és öt gyerek – fejtette ki bővebben a vezér. Sitara meglepődött, a harcos még nagyon fiatalnak nézett ki, alig pár évvel lehetett idősebb Mahadónál, s máris öt gyerek apja. – Hajóval pár óra az út, de csak minden harmadik dekádban tudok hazautazni néhány napra.
– Nehéz lehet... – ismerte el az oroszlánlány.
– Nehéz, de szükséges. Amit az abüdoszi papok vagy kevés arisztokrata őrzésével keresnék, nem elég öt gyerek eltartására. De nem szeretném az életemmel untatni, hercegnő. Indulni készült valahová?
– Már meg is érkeztem.
– Festményeket szemlélni jött?
– Inkább a festményt szemlélőt jöttem megszemlélni! Hogy is hívnak?
– Serem Maataha, a helyettes testőrparancsnok vagyok – felelte a férfi kimérten, s kissé megilletődve, hogy a hercegnő efféle érdeklődést mutat az irányába. Eddig még mindig csak lerázni szerette volna őket.
– Serem – ízlelgette a szót Sitara. – Szeretnék mondani valamit – intézte szavait az őt már kitüntetett érdeklődéssel figyelő testőrökhöz. Serem és a többiek udvariasan bólintottak. – Nos... nem vagyok az ömlengés híve, így rövidre fognám! Szóval... rájöttem, hogy talán szükségtelenül ellenszenves voltam veletek korábban... Vagyis, sokkal inkább egy hálátlan, morcos macska. Ti csak a halálunalmas munkátokat végeznétek, én meg még azt is totál elviselhetetlenné teszem. Ha valamit, hát a szokásainkat okolhatnám, hogy az itteni hercegnőket és testőröket egymás társaságára kárhoztatják, vagy legalábbis a nővéremet, aki bőszen támogatja ezt a szokást. Ne szóljatok bele! Tudom, hogy így biztonságos, meg minden macskafarka, de na! Jobban járnánk egymás nélkül. Mégis, ha már így alakult... nem kéne minden dühömet rajtatok levezetnem, akik mit sem tehettek róla. Sajnálom, hogy korábban igazságtalanul viselkedtem veletek, sőt... nehéz helyzetbe hoztalak a feletteseitek előtt. És azt kifejezetten sajnálom, hogy még a mágusk... a tábornok is leszidott titeket miattam. Ígérem, hogy többé ilyen nem fordul... na, jó, ilyet én nem tennék! Inkább azt ígérem, hogy ezen túl igyekszem majd nem az idegeitekre menni! – A testőrök gyanakodva méregették, mint akik nem igazán hisznek neki. – Próbálkozni fogok, na! Ennyi lenne!
Őrizete tagjai összenéztek pár pillanatra. A két macskavérű végül lazán vállat vont, mint aki nem bánja a dolgot, s a korábbi kirohanások sem érdekelték igazán. A Vihogók ellenben már vígan vigyorogtak, de megjegyzéseiket a macskák szigorú pillantásai hatására ezúttal visszafogták. A két harcos megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a helyzetet, Serem pedig egész elégedett mosolyt engedett meg magának.
– Köszönjük, hercegnő – foglalta össze emberei álláspontját a testőrvezér.
– Hm – nyugtázta válaszát Sitara. Utoljára végignézett őrein, majd visszabaktatott lakosztályába. Az ajtóból még aztán visszanézett rájuk. – Még egy ideig idebent fogok duzzogni, szóval nyugodtan menjetek el szünetre, vagy akármi. Nem lerázni akarlak, becsszó!
– Köszönjük az ajánlatot, hercegnő, de nem szükséges e miatt aggódnia – válaszolta Serem. – Mindig csak egyesével megyünk szünetre, csak, ha nagyon muszáj, így hat testőr még mindig marad, ha olyankor indulna útnak. És persze, nekünk önt akkor is őriznünk szükséges, ha lakosztályában tartózkodik!
– Értem – bólintott Sitara, s végleg magára zárta ajtaját.
Újra ledobta magát a kanapéra, ezúttal valahogy könnyedebbnek érezte testét. Nagyvonalúnak, igazságosnak tartotta magát, valakinek, aki most helyesen cselekedett. Persze, korábbi udvariatlan viselkedéséért kért csak elnézést, s úgymond ebben a helyzetben talán ez volt a legkevesebb, mégis, most úgy vélte, ilyen lehet jó uralkodónak lenni. Nem visszaélni a rendelkezésre álló hatalmával és címével, s önkényesen, arrogánsan nem foglalkozni azok érzéseivel, akik körülötte vannak, érte dolgoznak nap, mint nap. Ha épp nem is kedvére való jelenlétük, meg kéne becsülnie alattvalói hűségét, nem próbára tenni azt minden adandó alkalommal.
Persze, még most sem szándékozott például kinézetét vagy beszédstílusát az alattvalók elvárásaihoz igazítani, de úgy vélte, hozzáállásán talán kicsikét csiszolhatna, hogy azok, akikkel találkozik, legalább ne fogcsikorgatva búcsúzzanak tőle, hanem legfeljebb a fejüket csóválva. Neveletlen hercegnő, vadóc és szertelen úri nagymacska, ezzel még most sem volt semmi gondja. Ilyennek szerette magát. Így volt szórakoztató és izgalmas az élet, így volt élvezhető és élhető módon elviselhető hercegnői címmel járó számos teher. Ám bunkó macskarisztokrata, szemtelen hercegnő, rosszindulatú uralkodó nem szeretett volna lenni.
Nyilván, cselekedeteit korábban sem a rosszindulat, inkább némi önzés és elégedetlenség vezérelte, de úgy döntött, mostantól odafigyel, hogy hangulatingadozásainak ne mások lássák kárát. Végül is, kinek az érdeke, hogy a külhoni vetélytársak, hazai macskautálók és idegen leigázók mellett még több lehetséges ellenséget szerezzen? Bár lenne rá mód, hogy testőrein kívül magasabb körökben is érvényesülni tudjon! Bár lenne rá mód, hogy érdekházasság helyett valami más módon élje meg hercegnői kötelességeit! Sajnos, azonban, jelenleg nemigen látott megoldást kellemetlen és dühítő helyzetére.
Ő olyan szívesen tett volna a népéért, de nem így, nem kényszer és kötelékek által. Szeretett volna szabad lenni, szabadon segíteni másoknak, saját akaratából, saját elvei szerint. Nagyapjával, s az ő és Horumesz befolyása alatt álló nővérével szemben viszont igencsak nehezen tudta volna érvényesíteni akaratát vagy óhaját. Ebben a megcsonkult családban egyedül hisztijei és kirohanásai által tudott valaha is elérni valamit, s azok által is csupán annyit, hogy leszidják és kizárják az aktuális vitából, eseményekből. Ezzel nem sokra ment, csupán pár unalmas ülés alól nyert felmentést, de még többet vesztett megbízhatóságából, abból, hogy bárki úgy érezze, számíthatnak rá.
Talán inkább fel kéne adnia mindent, ami őt önmagává teszi? A lázadozást az elavult hagyományok és ostoba szokások ellen? A hitet, hogy ő hercegnőként politikai és vallási ereklyénél valaha is többet jelenthet? Inkább hozza meg azt az áldozatot népéért, amit Mahado is annyiszor kért tőle korábban?
„Áldozatot kell hoznunk a népünkért, akár tetszik, akár nem!" – visszhangzottak fejében a mágus oly sokszor hozzá intézett szavai.
Ám, hamarosan újra felzendült fejében a már közel sem idegen bariton, ezúttal kevesebb szigort, több szenvedélyt és támogatást hordozva.
„Sohase tagadd meg önmagad! Egy oroszlán legnagyobb kincse az ereje és a büszkesége. Ne add fel azt, aki vagy!"
Most mégis melyiket kellene megfogadnom? – tanakodott a hercegnő.
Bár szíve szerint hajlott volna az utóbbira, abban is biztos volt, hogy még előző kijelentését a mágus komoly megfontoltságból tette, utóbbit valószínűleg a nővére okozta felháborodás és elégedetlenség mondatta vele. Mégis, ez az utóbbi forró, szenvedélyes kijelentése úgy érezte, sokkal több őszinteséget hordoz, mint a korábbi, hideg állítás, mely szabályszerű kötelességtudatából fakadt. Ám, ha így is tesz, és nem adja fel erejét és büszkeségét, mire menne vele?
„Hercegnő létedre ahelyett, hogy félve bújnál egy férfi védelmező karjaiba és könyörögnél, hogy vigyünk ki innen, te azért könyörögsz, hogy részt vehess egy felettébb veszélyes hadműveletben."
Elméjében most a harcias leopárdnő, Nia Nepthüsz-gerinc barlangrendszerében ejtett szavai csengtek vissza.
„Már a fogságban sem ültét tétlenül, megmentődre várva, hanem inkább kiutat kerestél."
Ez igaz – ismerte el Sitara. Nagy frász vagyok, igazi macskaharcos! Nem holmi törékeny, nyávogós kis házi macska! Én egy oroszlán vagyok!
„Gondolkodj el azon, ki irányítja valójában a sorsodat!" – utasította Nia kemény, sarkalatos hangon. „A családtagjaid, a körülötted lévők, az istenek, vagy te magad?"
Szeretném, ha én lehetnék az! – gondolta Sitara. Nem – lépett működésbe büszkesége. Én akarok az lenni!
„Egy valamit sose feledj!" – mondta Nia. „Macskanő vagy! Erős, büszke, ravasz és független! Egy macska pedig, amikor úgy szeretné, a saját útját járja. A sorsod a tiéd lehet, ha kiereszted a karmaidat és visszaszerzed magadnak!"
Visszaszerzem a sorsomat! – határozta el a hercegnő újult lelkesedéssel, megjelenő macskaszemeiben büszkeség és elszántság csillogott. Én irányítom az életemet, senki más!
Most, hogy ezt tisztázta magában, Sitarának már csak azt kellett eldöntenie, mihez kezd élete jelképesen visszaszerzett irányításával. Talán kezdhetné azzal, hogy eldönti, mire vágyik leginkább jelenleg. Nemrég elrabolták a kékek és kivételesen kegyetlen körülményeket kellett kiállnia. Talán rövid időre még koncentrálhatna arra, hogy neki mi lenne jó, és a Telihold után pedig mindenki másra. Ezzel hamar kiegyezett magában, ahogy arra is rájött, semmiképpen sem szeretne egy perccel sem tovább négy fal között bezárva maradni a palotában.
Talán nővére és Mahado testőröket varrtak a nyakába, ám azt elfelejtették megtiltani neki, hogy a királyi rezidencia területét elhagyja. Mégpedig ő most ezt fogja tenni! Sőt! Arra az ostoba szavannai kiruccanásra sem tart családjával. Persze, magát a szavannát imádta, az ott megejtett teliholdas vadászatokat pedig még annál inkább, de semmi kedve nem volt ebben az élményben most kérlelhetetlen nagyapjával és borongó nővérével osztoznia. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy a korábban beharangozott, több órás hajóutat velük szenvedje majd végig. Még kerülőutat sem választhatott, hiszen a déli szavannákra megfelelő időn belül csak a Níluson délre hajózva juthatnak. Nem, inkább kihagyja most ezt az egészet! Efféle, hivatalos ügynek koránt sem mondható, családi kiruccanásokra nem kötelezhetik őt!
Ha már ahhoz a papi pojácához hozzá kell mennie, legalább élvezi még kicsit az életet, mielőtt végleg bekötik a fejét! Ki tudja, még mielőtt házastársa sírba kergetéséért ítélnék el, talán még a házasság ellen is talál némi kibúvót. Ki tudja! Sitara gondolt egyet, ledobta törtfehér tunikáját, helyette egy piros alapú, enyhén testhezálló, térd alá érő ruhát kapott magára, aminek nagy örömére arany és zöld színnel hímezték ki szegélyeit. Gallérját is hasonló, piros, zöld és aranyszínben játszó gyöngyök díszítették, s hozzá egy zöld övet csatolt derekára. Arcán széles vigyorral lépett ki lakosztályából, s intett testőreinek, hogy gyűljenek köré.
– Beszólok a nővéremnek, és utána szívunk egy kis friss levegőt! Mit szóltok hozzá?
– Oda megyünk, ahová ön óhajt, hercegnő – közölte Serem. – De ha érdekli a véleményünk...
– Persze, hogy érdekel, ezért kérdeztem!
Serem összenézett embereivel, akik váll rántva bólogattak.
– A friss levegő jól hangzik.
– Remek! – csapta össze kezeit Tara, s máris megindult nővére lakosztálya felé. Remélte, hogy testvérét ott találja majd, mert a trónteremig már nem szívesen vonszolta volna magát kis kiruccanása előtt. Testőre ezúttal előzékenyen biztosítottak számára némi teret, s nem követték egészen a célig, hanem kissé lemaradtak, majd nagyjából tíz lépés távolságra várakoztak tőle.
Theodora szobája előtt hat őr is állt, így Tara feltételezte, hogy ő is odabent lesz. Gyorsan kopogott az ajtón, amire hamar saruk bentről szűrődő csattogása lett a válasz, majd nővére nyitott ajtót. Kissé meglepetten nézett húgára, arca még most is nyúzottnak tűnt, de már a készülődés izgalma színezte élettel telibbé, arany gyöngyökkel telefont fekete tincsei vidáman omlottak vállára. Thea nyilván igazán várta már a teliholdas szavannatúrát.
– Tara! Valami baj van? – kérdezte, hangjába lelkesedése mellé némi aggodalom kúszott.
– Megpillantasz, és máris a baj jut az eszedbe – ingatta a fejét Tara vigyorogva. – Bár meg tudlak érteni. Nos, baj nincs, tájékoztatni jöttelek – folytatta valamivel komolyabban.
– Miről?
– Nem megyek veletek a szavannára.
– Hogyan? – Thea inkább volt meglepett, mint dühös.
– Itt maradok Thébában! – erősítette meg a hercegnő. – Semmi kedvem az újabb vitákhoz!
– Na de... Gondold meg ezt, kérlek! Talán ez az utolsó alkalom...
– Ha te meg nagyapa nem lennétek olyan makacsok és maradiak, hogy csakis a haderőben és házasságban látjátok a problémáink megoldását, akkor még számos ilyen alkalom várna ránk! Ami engem illet, szeretném jól érezni magam, legalább még egy napra!
– És, mit tervezel? – kérdezte végül nővére beletörődően. Hangja lemondóan, ám kíváncsian csengett.
Tara egész elmerengve pillantott a plafonra, majd vissza testvérére.
– Nos, az első gondolatom az volt, hogy Nanával lógok, de most... hirtelen hatalmas késztetést érzek, hogy meglátogassam a mágusk... Mahadót, vajon mi van vele!
– Valóban?
– Biztos nagyban tábornokoskodik, de már-már hiányoznak a szigorú beszólásai. A végén még elszállok itt magamtól a nagy függetlenedésben meg önmegvalósításban! Kell valaki, aki a földön tart. Meg, aki a fejlemények fényében talán megért engem – tette hozzá a hercegnő, utóbbit már csak magában.
– Hát, rendben – sóhajtott Thea. – Nem egészen értelek, de végül is, nem szeretnélek erőszakkal magunkkal hurcolni. Menj, ahová szeretnél!
– Megyek is! Amúgy is rossz málha lennék, folyton nyávognék meg kapálóznék. Sok gazellát, Thea!
– Vigyázz magadra, Sitara! És gondolom egyértelmű, hogy a testőrök veled tartanak!
– Olyan tiszta, mint az, hogy a Hold világa a Nap fényét tükrözi vissza! – dúdolta a hercegnő, majd sarkon fordult, s könnyed léptekkel indult el a hátsó kijáratot jelentő terasz irányába. Testőrei ezúttal a megszokott ridegség helyett egész felszabadult hangulatban csatlakoztak be mögé.
Theodora kissé csodálkozva nézett utánuk. Hihetetlen, de úgy tűnik, húga végül egész megkedvelte a férfit, akinek társasága ellen korábban agyarral-karommal küzdött. Egész megsajnálta Tarát, hogy ezek után egy újabb főpapra fogják majd rákényszeríteni, akit közel sem biztos, hogy ennyire megkedvel majd. Túl sokáig azonban nem tudta szánni őt, végül is, neki legalább nem kell egy külföldivel bájolognia.
A királynő mély levegőt vett, s visszatérve lakosztályába, próbálta kiűzni fejéből a kellemetlen gondolatokat. A gondolatokat, melyek között szerepelt, hogy azzal a suhanc Clausszal kell frigyre lépnie, holott, ha választhatott volna, sokkal szívesebben kezdett volna kapcsolatba egy bizonyos nagy hatalmú és igazán érett gondolkodású mágussal. Thea felkapta a szoba közepén álló faberakásos asztalról aranyserlegét, s pár húzásra kiitta az abban lévő vérvörös bort.
Nos, Tara, úgy tűnik, ő már egyikünké sem lesz – gondolta magában. S jelenleg már nem is volt biztos abban, hogy vágyik-e még annyira a férfira, mint korábban.
Úgy érezte, Mahado igencsak lekezelően bánt vele, amikor erejét szemléltette, holott ő csak szórakozott kicsit. Valami, amit régebben sokat csináltak együtt. Ám amióta a mágust főpappá avatták, majd tábornokká nevezték ki, túlságosan is megkomolyodott, fájdalmasan befásult lett. Persze, őt is megváltoztatták az uralkodólét terhei, már egyiken sem azok, akik négy éve voltak. Négy éve, amikor még... egész máshogy képzelte el az életét. Ám úgy alakult, hogy az isteneknek más terveik voltak, mint őnekik.
Mégis, Mahado nemrég nyíltan szembeszállt az istenek látszólagos akaratával, s hátat fordított a papságnak. Talán köze lehetett ehhez Sitarának, aki, amióta csak az eszét tudja, szenvedélyesen lázongott ősi szokásaik ellen? Mindenesetre úgy tűnik, a tábornok kezd visszatalálni régi önmagához, legalábbis annak egy részéhez, ahhoz a merészebb, szenvedélyesebb énjéhez, amit Thea mindig is kedvelt benne. Őneki meg erre előző nap, puszta büszkeségből, sikerült a mágust igazán megbántania.
Talán ha nem készülnék Clausszal frigyre lépni, akkor sem kellenék már neki. – gondolta keserűen. A királynő elvágyódva nézett ki hatalmas ablakai egyikén a reggeli fénnyel szórt palotakertbe, s az azon túl, valahol messze, délen húzódó szavannákra. Legalább ez még az enyém lehet. A teliholdas vadászat a szavannán örökre megmarad, ebből az egyből nem engedek!
Sitara és kísérete folyosók hadát letudva már a palota hátsó kijáratánál jártak.
– Ha nem veszi tolakodásnak – szólította meg Serem az oroszlánlányt, amikor a szabadba vezető ajtó egyik szárnyát udvariasan kitárta számára. – A királynőhöz intézett korábbi szavaiból azt szűrtem le, hogy a Rend tábornokát készül felkeresni. Ezek szerint a Rend nyugati-negyedi központjába tartunk?
– Fogjuk rá – vont vállat Sitara. – A mágusk... tábornok számos helyen tartózkodhat éppen, de valamiért most ez valószínűsítem. Macskás megérzés. De előtte még beugrunk a nap-negyedbe! Anukámat még vissza kell szereznem attól a szukától!
– Értem – bólintott Serem megszokásból, majd végül megrázta fejét. – Vagyis nem teljesen. A házi kedvencének párja lett?
– Hát, nem rajtam múlt! De az a szőke szuka nagyon kitartóan ostromolta...
Sitara egész rácsodálkozott, milyen jól szóba elegyedett most a testőrvezetővel, s talán a többi testőrével is ment volna. Bár nem tervezett velük hosszútávra és titokban abban reménykedett, hogy a hét férfit végül visszacserélheti majd Mahadóra, úgy vélte, a fennmaradó időnek sem kell így annyira unalmasan és feszülten telnie.
Valójában senki más magas rangú személyt nem látott még soha a testőreivel fecsegni ilyen személyes, hétköznapi dolgokról, de neki ez igazán könnyedére esett. Mondjuk, maguk, a testőrök is könnyebben megnyíltak előtte. Talán volt előnye is korábbi, formabontó viselkedésének. Ha kísérete tagjai nehezteltek is rá korábban, most legalább nem egy érinthetetlen, elérhetetlen porcelánszoborként tekintenek rá, akire még sokáig bámulniuk sem szabad. Ha már el kell őket viselnie, az oroszlánlány jobban élvezett minimum beszélgetőpartnerként tekinteni rájuk, s úgy tűnt, ez nekik sincs ellenükre.
A palotahídon a testőrök sem tartották a szigorú alakzatot. Még mindig, minden irányból vették őt körbe, de lazábban, elszórtabban, mint egy baráti társaság, ami kora délelőtti sétára indult a városban. Mikor pedig a Szekhemré házhoz értek, már elég jó volt a hangulat. A Vihogók éppen a hercegnő egy újabb poénján röhögtek, amikor ő bekiabált Nanának, hogy eressze ki Anut. Nana helyett végül Iréne nyitott ajtót, így a varázslólánnyal végül az ablakon keresztül váltottak pár szót, amin kihajolt.
Anu lelkesen ügetett ki gazdájához, és üdvözlésképpen vidáman nyalogatta meg kézfejét. Zara féltékenyen dugta ki fejét az ajtón, s szigorú vakkantásokat küldve felé búcsúzott. Mintha csak azt üzente volna, hogy: Hamarosan itthon légy ám! Anu kötelességtudóan vakkantott vissza, majd kalandra készen nézett fel gazdájára, amolyan "Hova tovább?" szemekkel.
– Megkeressük a máguskánkat! – vigyorgott az ebre Sitara. – Na, mit szólsz hozzá, Anu? – A kutya lelkesen ugatott gazdájára, míg a testőrök azt próbálták megfejteni, hogy vajon ki lehet a hercegnő „máguskája". Ám mielőtt rákérdezhettek volna feltételezéseikre, újra felcsendült az említett oroszlánlány hangja. – Remek! Indulás van, testőrkék! – szólította fel kíséretét pörgősen. – Irány a Rend!