Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A boszorkány sorsa

A boszorkány érdeklődve nyúlt bele a hologramok közé. Bár ő maga eddig ritkán használt számítógépeket, számtalanszor megfigyelte, ahogy a kékek ügyködnek rajtuk a hologramokat húzogatva, avagy billentyűzeteken pötyögve. Utóbbi az ilyen típusú gépekhez nem tartozott, hologramként lehetett azt is megjeleníteni. Zoana hálát adott minden istenségnek, akikben határozottan nem hitt, hogy némi véletlenszerű húzogatás és tologatás után megjelent előtte egy szám- és betűtábla. Ugyan nem ismerte tökéletesen az éjelf nyelv írott változatát, pár szót tökéletesen felidézett. Máris beírta a „Midgard", „Egyiptom" és „Théba" szavakat rúnákkal és elindította a keresést. Arra volt kíváncsi, hogy vajon a Théba melletti bázisról jött-e az elmúlt órákban ide értesítés, és hogy vajon az itteniek tudják-e, mi történt a hegyben, hogy a thébaiak betörtek oda, s ő maga pedig elárulta őket. Fogalma sem volt, miért tűnt el mindenki erről a bázisról, de hatodik érzékének, aurájának hála érezte, hogy egy csoport közeledik a terem felé. Alig egy perce lehetett hátra.

A rendszer néhány üzenetet dobott fel. Nem teljesen értett az itteni dátumozáshoz, de az utolsó üzenetek tartalmából azt vette ki, hogy azok egy bizonyos „macskahercegnő" elrablásáról, s „aranysárkányos alvezérek" kivégzéséről szólnak. Tehát amiről az itteniek utoljára értesülhettek, még azok a dolgok, melyeket a Rend betörése előtt osztott meg korábbi főnökeivel. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, ám nyugalma hirtelen rémületbe csapott, a szíve a torkába ugrott, amikor fémes léptek zendülései töltötték meg a homokkő csarnokot.

– Mit keresel itt?! Lépj attól távolabb! – hasított egy középmély női hang éjelf nyelven, parancsolóan visszhangozva, a terem hűvös csendjébe.

Zoana hirtelenjében tüntette el a thébai bázishoz köthető keresési előzményeket, majd kelletlenül távolodott el a hologramoktól, s fordult a hang forrásának irányába. A csarnokba szemközt torkolló alagútból kisebb osztag katona érkezett, kiket a távolból további osztagok követtek. A tisztek nagyrészt férfiak voltak, ám néhány hölgy is akadt közöttük. Középen egy nyúlánk, formás testalkatú nő haladt, egyenes tartással, kecses, magabiztos léptekkel, a felszólítás tőle származott. A nagytöbbség fekete páncéljával ellentétben az ő ezüstszínű fémből készült öltözete bizonyult a legtesthezállóbbnak. Fehér haja bonyolult fonatban ékesítette fejét, míg a fonat vége a melléig lógott. A mellette peckesen haladó két férfi szintén az átlagtól eltérő színű, lila páncélt viselt, a páncélokat átjáró energia viszont a kompúterekhez hasonlóan mindben lila színnel izzott.

Az ezüstszín ruházatú nő, s két lila páncélú kísérője pár lépéssel Zoana előtt állapodtak meg, míg a maradék szűk tucat katona félkörívben gyülemlett fel mögöttük.

– Ki engedte meg neked, hogy a stratégiai tervezőt használd?! – szólította fel a vezérnő a boszorkányt. Megszokás miatt az sem tűnt fel neki, hogy bár nem saját népéből való áll előtte, saját nyelvét használta. Zoana máris ellenszenvet táplált a nő iránt, ám az idegen nyelven elhangzott szavakat könnyűszerrel megértette, s ösztönösen válaszolt rájuk.

– Mivel a díszes fogadtatás így megkésett, gondoltam, kiszolgálom magam!

– Midgardi vagy! Hogyhogy beszéled a nyelvünket?

– Ez jobban meglep, minthogy simán feltörtem a biztonsági rendszert, és használtam a hálózatotokat?

A vezér összevonta szemöldökét, résnyire szűkölt szemhéjai mögött vadul lángoltak vöröseslila íriszei.

– Csak belső hálózat – pontosított tudálékosan az egyik lila páncélos, középmagas, zömökebb testalkatú férfi. – A többi bázissal még nem állunk állandó összeköttetésben. Az üzenetek átmennek, de az állandó kommunikáció túlterhelné a rendszert. A midgardi környezet energiái merőben eltérnek az otthonitól, időbe telik, míg az eszközeinket hosszútávra átkalibráljuk. A hívásokat külön hálózaton keresztül kell intéznünk, amibe csak az adott készülékek csatlakoznak be.