Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Utószó - Az Utóélet kapujában

– Részvétem – fordult az öreghez Odina. – A fiaid...

– Ők élnek. Őket mentettem.

– Sajnálom.

– Inkább ők, mint én.

– Anubisz mindig szétválogatja az embereket? – váltott témát a máguslány. – Kiket választ ki? Nekik más utat kell járni?

– Korábban csak a Folyón túl találkoztunk vele. Tudtommal az Alvilágba mindenkinek bejutás garantált. Minden embernek legalábbis.

– Hogyan?

– Nézd csak meg jobban azokat, akiket kiválogat a holtak közül! – javasolta az öreg. Odina egész meglepődött, ahogy a félhomályban vége sikerült kivennie. Az itt vonuló emberek bőrszíne ugyanis teljesen különböző volt. Azok, akiknek a barna világosabb és sötétebb árnyalatában játszott, haladhattak tovább az úton, ám azok, akiknek hűvösebb, kékes árnyalatba fordult, el lettek választva tőlük.

– Neked még idelenn is igazi sólyomszemed van – ismerte el a máguslány. – A kékek! Őket vezetik el! Vajon azért, mert ők nem léphetnek be az Alvilágba?

– Végül is logikus – döntötte el Horeth. – Hisz ők más világból jöttek, nyilván más istenekben hisznek. Bár, ha nem az Alvilágba, nem tudom, hová küldik őket.

– Hát, arra én is kíváncsi lennék! – csendült fel mögöttük egy férfi vonításra emlékeztető hangja. – Ha már így kinyírtak, szenvedjenek az örökkévalóságig!

– Kek! – ismerte fel Odina a sakálvérű férfit, akivel egy csapatba osztották be a bázisra való behatoláskor. Ő és Horeth kurtán biccentettek volt rendtársuk felé, aki udvariasan viszonozta azt.

– Horeth vezér, többiek! – köszöntötte őket egy határozott női hang. Egy újabb nő és egy férfi csatlakoztak hozzájuk. – Sajnálattal látjuk, hogy önök is így végezték.

– Ti is odakint estetek el? – érdeklődte Horeth.

– Szóval már elkezdődött a csata – állapította meg a férfi. – Nem, mi Meritpahet csapatában hatoltunk be a hegybe. Bakari vagyok – mutatkozott be a férfi.

– Én pedig Nub – tette hozzá a nő. – A Rend harcosai... voltunk – fejezte be némi hezitálást követően.

– Mi ez a múlt idő? Márpedig én sakál vagyok éltemben-holtamban is! – erősködött Kek, s hozzá fájdalmas vonítást hallatott. Ekkor a tömegből több másik, korábbi életét sakálvérűként tengető egyén követte példáját. Összenéztek, majd az újak is csatlakoztak a kialakult kisebb társasághoz.

Rövidesen újabb rendtagokat fedeztek fel a közelben. Az Odina és Horeth által vezetett csoport végül egész seregnyire nőtt, mire elérték az Anubisz keltette torlódás végét. Pár tucat ember várakozhatott előttük a sakálisten szemléjére. Ekkor az is feltűnt nekik, hogy a kékek, akik eddig a fő haladási iránytól kissé jobbra ácsorogtak, már nincsenek egyedül, egy újabb sakálszerű, méretes lény társalgott velük. Az istenség öltözetében a lila és mélyzöld árnyalatai domináltak, íriszei lilán fénylettek, hátán két denevérszárny virított, fejéből egy pár sötét, ívelt szarv nőtt ki.

– Ő Draken, Anubisz egyik fia – magyarázta Horeth a többieknek, akik lélegzetvisszafojtva figyelték a földöntúli jelenéseket. Úgy ítélvén, hogy elegen gyűltek már össze, Anubisz intett Draken felé. A denevérszárnyú sakállény szemei vörös fénnyel felragyogtak, kezei között aranysárga energiagömb jelent meg, ami végül lassan eltávolodott tőle. Utána ahogyan tárta szét karjait, úgy alakult át a gömb egy átjáró ovális alakjára, s belsejében egy szikrázó fényalagút kezdett kibontakozni.