Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Ismeretlen ösvényeken

– A hercegnő és a kutyák már itt vannak – suttogott át a sötétségen Nala Davunak, szavait a visszhangzó csendben végül mind jól értették. A csapattagok megkönnyebbülten lélegeztek fel, mialatt az alakváltók eleresztették a többieket. Bár a látási viszonyok cseppet sem javultak, úgy tűnt, itt megpihennek kicsit.

Nia szinte azonnal a hercegnőhöz lépett, és dühösen megragadta a karját. Sitara felszisszent az kemény szorításra.

– Azt mondtam, várj még! – tolta le az oroszlánlányt, neheztelő hangja keményen hasított a pangó némaságba. – Egy ilyen ismeretlen, beláthatatlan sötét lyukban tengernyi veszély lapulhat!

– Ugyan már! Nem tengeralatti barlangban vagyunk, hanem a Nepthüsz-gerincben... – Nia ujjai erősebben szorultak a karjára, így felszisszenve hozzátette. – A kutyák után jöttem, mert aggódtam értük!

– Ha azt parancsolom, hogy várj, akkor várni fogsz rám, megértetted?! Nem szeretnék még egy ilyet!

– Miért, mit teszel... – pimaszkodott volna ösztönösen a hercegnő, ám még a sötéten keresztül is jól látta Nia baljósan villámló macskaszemeit, amit feszült morgás követett. Megszeppenve nyelt egy nagyot, s máris visszafogta magát. – Vagyis, elnézést! Majd igyekszem jobb cica lenni!

– Ahányszor ezt megígérted nekem... – Nia fejcsóválva eresztette el a hercegnőt. – Mélységes elismerésem Szekhemrének, amiért még nem vesztette el minden türelmét melletted!

– Na de, most ezt miért...

– Hallgass! Gondolkodnom kell!

Nia a fejét törve tett pár óvatos, macskás lépést előre a sötétségbe, mialatt a korábbi párok halk sugdolózásba kezdtek. Egyedül Sitara fonta össze tüntetően maga előtt karjait, már sokadszorra. Tulajdonképpen nem tudta utálni Niát, amiért ilyen keményen viselkedett vele, és ez bosszantotta a legjobban. Egy része még mindig kedvelte a leopárdnőt, a másik pedig újra és újra elfogadta, hogy szigorúsága az, amit a helyzet és körülmények valóban megkívánnak. Mégis... még saját maga is meglepődött a tényen, hogy minél többet oktatta ki Nia, annál inkább vágyott arra, hogy bár Mahado tenné ezt vele.

Sitara azt kívánta, bár a mágus lenne az, akivel együtt elkeveredtek ebben az átkozott útvesztőben, s együtt próbálnak meg utána kijutni belőle! Mert egyvalamiben biztos volt, még pedig, hogy Niának szinte mindenben igaza volt. S így igaza volt abban is, hogy Mahado sokkalta türelmesebb volt vele. Talán ő azért sem szidta volna úgy össze, mert meggondolatlanul berohant egy sötét járatba. Bár... az igazat megvallva ez csupán részrehajló következtetése volt. Arról, hogy Mahado valójában hogy fog reagálni, amikor végre összefutnak, amennyiben még lesz alkalmuk valaha összefutni, fogalma sem volt.

Sitarát gondolataiból, s a többieket a csevegésből egy éles, macskás nyávogás zökkentette ki, amit apró kövek súrlódása, majd a sikoly lassú, lefelé történő távolodása követett. Szinte azonnal rájöttek, hogy a hang Niától származott, aki lezuhanhatott valahova. Sitara, bármennyire is bosszantotta a nő parancsolgatása, rögvest aggodalmasan kutatásba fogott, s ezúttal is felelőtlenül az ismeretlen sötétbe gyalogolt. Az elsőt követő hosszú, feszült pillanatok után az övé volt a második, macskás sikoltás, amit szintén súrlódó zuhanás hangjai követtek.

– Mi a szentség folyik itt?! – dörrent Tamir mély hangja, ahogy nehéz léptei az eltűntek felé vezették.

– Tamir, szerintem érdemes lenne... – próbálta figyelmeztetni Nala, de hiába. Harmadszorra a harcos kiáltott fel öblös hangján, s zúgott le nagy hévvel a két macskavérű nyomában.