Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A sárkányomért

Az aranysárkányok szótlanul, teljesen átszellemülve hallgatták istennőjük szavait, majd beszéde legvégén megértően, sőt, hálásan bólintottak. A fényalak aurája ekkor még nagyobb intenzitást szerzett, aranyszínű ragyogás töltötte be az egész teret, s abban a pillanatban a látomásnak vége szakadt.

Aaron, Daario, Daakary és Daaliah szinte pontosan abba az időbe tértek vissza, amikor távoztak. A külvilág az egészből pedig csak annyit érzékelt, hogy mind a négyen lefékeznek, majd egy szempillantás után nagyokat pislognak, mint aki kábulatából tér éppen magához. Nia és Oziré utolérték a sárkányokat, de már nem volt szükség feszültség elsimítókra. Ők négyen a továbbiakban szótlanul figyelték az Elyaas köré gyűlt midgardiakat.

Széth Elyaas mellkasára hajolt, és úgy zokogott. Sitara, Desta, Mosi, Imina, Tamir, Horu, Horel, Nia és Oziré némán küzdöttek érzelmeikkel. Egyedül Mahado nem mutatott semmilyen reakciót, legalábbis kívülről úgy tűnt. Barátja elkerülhetetlennek tűnő halálának közeledése kegyetlenül összetört benne valamit. Talán a szívét, talán a lelkében lakozó reményt... Talán sohasem érezte még az elmúlás fájdalmát és az általa hagyott ürességet ilyen mélyen. Nem volt ennyire szomorú, amikor édesanyja elhagyta őket, nem törte össze ennyire még édesapja halála sem. A kín, vagy sokkal inkább az a véglegességgel fenyegető hiányérzet, melyet most tapasztalt, nem volt semmihez fogható.

Elyaas még el sem távozott, ám a tábornok máris úgy érezte, a gyász menten maga alá temeti, és súlya alatt bizonyára összeroppan. Így nem tett mást, mint továbbra is emlékeibe temetkezett. Pontosabban, ezúttal csak egyetlen egybe... Mondhatni a legelső, boldog emlékükbe.

Tizenhét éve történt. Az ég azúrkéken ragyogott, az aranyló napkorong sugarai pimaszul szöktek keresztül a folyó menti fák ágai között. Pálma és fügefalevelek ringatóztak a lágy, párás szellőben, mely lótuszok édes illatát hozta magával. Kabócákzúgása vegyült a folyó csobogásába, színes pillangók keringtek a közelben. Mahado és Elyaas a szelíden hömpölygő Nílus zöldellő, vadvirágokkal tarkított parti fövenyén térdeltek, kezüket néha bele-belelógatták a selymes, türkizkék vízbe.

A sárkány korábbi látomásainak jelentését és okát magyarázta a mágusfiúnak, azt, amiért ezeket a bizonyos dolgokat mutatta neki a föld érintése, a szél hangja és a vízlátás, a fiatal Mahado pedig lenyűgözve itta minden szavát. Mintha a sárkány olyan igazságot osztott volna meg vele, melyet bárki más képtelen lett volna. Mintha olyan titkokba avatta volna be, melyet mindeddig mindenki más megtagadott tőle. Mintha magának, az életnek az értelmére és céljára világított volna rá szavaival, azzal, hogy az univerzum mágikus működésének lényegét elmagyarázta.

Mahado újra és újra végighallgatta Elyaas teljes beszédét, ám végül kisebb részletek kerültek előtérbe, s mint ősi bölcsesség, visszhangzottak folyamatosan elméjében.

„Nem kegyetlenség, hanem az élet körforgása... Pontosan ilyen a mágia is, energiák végtelenül változatos, bonyolult, s valahol mégis tökéletesen egyszerű körforgása."

„Mi, akik a mágia gyermekei vagyunk, rendelkezünk még valami mással, valami többel... Kis mértékben uralhatjuk környezetünket."

„Ti, mágusok... előttetek szinte végtelen lehetőségek állnak! Mert bármiről is van szó, ha megérted saját harmóniáját, vagy éppen káoszát, akkor uralni is tudod azt!"

„Minden élőlényben különleges életenergia örvénylik, élő aura, ami megkülönbözteti, egyben összeköti őket környezetükkel."

„Meghal, hogy egy másik élhessen, hogy mások élhessenek."

„Valami véget ér, de ezzel valami új kezdődik el, valami más folytatódik."