Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Keveredő utak

Fél perc hosszú bámészkodás után az éjelfek végül tovább haladtak a tágasabb folyosón. Oziré, Odina, Mosi, Desta, Hatanub és Sanura végre valamivel hangosabban s fellélegeztek. Most, hogy csapata már nem állt a kereszttűzben, Oziré egy térugrással visszajutott a vezérlő előtti folyosóra, hogy ellenőrizze, Keket meg lehet-e még menteni. Sajnos, mire odaért, az aurája már teljesen elveszett. Keservesen törődött bele második csapattagjának elvesztésébe, s ugrott vissza a többiekhez. Hatanub és Desta ideges tekintettel fürkészték, ám ő lemondóan megrázta a fejét.

– Már nem tudtam megmenteni. Elhozhattam volna mindkettejük testét, de a cipelésük hátráltatna. A halottak várhatnak, az élőkkel kell foglalkoznunk! – határozta el Oziré. A többiek keserűen, de elfogadóan bólintottak.

– Olyan jó sakál volt – szipogott Hatanub, s Desta együtt érzően megveregette a hátát.

Hamarosan már azon tanakodtak, hogy merre tovább. A folyosót, amin korábban jöttek, s amin a kékek robogtak el, nem szerették volna újból megkockáztatni, mert úgy vélték, ott könnyebben felfedezik őket.

– Induljunk el arra! – mutatott Mosi a halványan derengő, cseppkőoszlopokkal bőven megszórt barlangteremre, amelyben járatuk másik fele végződött. – Érzem odabentről Ekene, Khari és a hercegnő illatát is, de Elyaas és Széth is jártak erre.

– A tábornok máris kiszabadította volna a foglyokat és elindultak velük kifelé? – kérdezte Oziré.

– Ez az érdekes része... hogy a tábornok illatát nem érezni... Talán ő utánunk vagy Niáék után indult segíteni.

– A lényeg – ragadta magához a szót Desta –, hogy talán errefelé lehet eljutni egy kijárathoz.

A rendtagok megerősítést várva Odinára pillantottak.

– Igaz – bólintott a boszorkány szárazon. – Ennek a járatnak a végén egy nagyobb csarnok van, azon áthaladva, néhány perc sétával és pár alagúttal odébb elérjük a Vörös-tó csarnokát, azt pedig már mind ismeritek.

– Induljunk! – határozta el Oziré, s Mosival és Destával előre léptek, Hatanub, Odina és az oroszlánnő mögöttük haladtak.

A rendtagok óvatosan, ám nem elég hangtalanul hatoltak be a csarnokba. Gyanakodva vezették végig tekintetüket a hosszú, néptelen asztalokon, majd a terem padlójára szárad vörös, illetve kékeslila vérfoltokon, és halott éjelf katonákon. Döbbenetük mégis akkor hágott tetőfokára, amikor ez egyik oszlopnál megpillantották egy huszonéves fiú véres hulláját, kicsivel távolabb pedig egy szőke férfit egy fekete hajú mellett térdelni. A szőke egész meghökkenve meresztgette fejéjük sárga hüllőszemeit, mialatt ők hasonló meglepettséggel bámultak vissza rá és a mellette heverőre.

– Elyaas! – szólította meg a férfit az altábornok. Ezek szerint nem csak jártak erre a sakállal, de még itt is vannak.

– Oziré – morogta a sárkány vegyes érzelmekkel.

– Ez a hulla... – nézett végül a véres tetemre Desta.

– Afolabi – ismerte fel Mosi. – Az Alvilágba küldött, s lám, most ő látogatott oda.

– Én öltem meg – jelentette ki hűvösen Elyaas. – Azért, amit Széth-tel tett!

– Széth! – kiáltotta ekkor Desta, s sebesen cikázva a cseppkőoszlopok között pillanatok alatt a két férfi mellett termett, s ő is letérdelt társa mellé a földre. Kezét az eszméletlen férfi nyakára csúsztatta, s igyekezett kitapintani szívverését.