Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Harcias oroszlánok

– Jól van, elég a pimaszkodásból! – lökte oldalba bátyját Ekene. – Khari, most te vezess! – utasította öccsét. – Indulás!

Az oroszlánfiúval az élen, szorosan a fal mellé húzódva igyekeztek a lehető legpuhább macskás léptekkel a csarnok felé. Amikor az átjáró kezdett kiszélesedni, már szinte guggolásban törtek előre. Elérték az első, szélesebb cseppkőoszlopot, majd a következőt. Cseppkőtől cseppkőre haladtak, egyenként, úgy, hogy mindig takarja őket valaki. Anu igyekezett szorosan gazdája nyomában haladni, s hiába volt alapjáraton a lelkes vakkantások híve, amióta csak elhagyták a Pincét, egy nyikkanás, annyi sem hagyta el a torkát. Sitara gondolatai hatására ő is tisztában volt vele, hogy a nesztelenség most elengedhetetlen.

Kicsivel távolabb Horu, Horel, Jahi, Szokar és Afolabi egy hosszú asztal egyik végében ültek, aminek a távolabbi felében három ezüsthajú, fekete páncélt viselő idegen férfi foglalt helyet, mind uzsonnájukat fogyasztották. A kékek számukra érthetetlen nyelven diskuráltak, ám Afolabi és Szokar már egyiptomiul csevegtek, jelenleg épp arról, hogy miképpen készülnek a kékek pár dekádon belül leigázni Thébát. Az oroszlánok bosszúsan néztek össze, de kibírták, hogy ne szólaljanak meg. Kíváncsiságukból kifolyólag kikukucskáltak néha a cseppkövek közül, s akkor látták, hogy míg az előbbi két személy egész jó kedélyű, Horu és Horel szótlanul turkálják az ételt, Jahi pedig merengve bámulja a mennyezetet két falat közben.

Sitara és az oroszlántestvérek egyre közelebb jutottak a menekülést jelentő járathoz, amikor Khari már annyira a kijutást tartotta szem előtt, hogy elfelejtett rendesen a lábai elé nézni. Néhány kisebb kő gurult távolabb, beleütköző léptei hatására, s súrlódásuk halk visszhangot okozott.

– Khari, a szentségit! – szisszent fel Ekon, ám ő is hangosabb volt, mint kellett volna.

– Fejezzétek be! – intette őket Ekene, tovább növelve lebukásuk kockázatát.

Vitájuk hatására Sitara is kizökkent koncentrációjából, és nagyot placcsanva jól belelépett egy kisebb pocsolyába.

– A víziló büdös picsájába! – morogta az oroszlánlány, mivel a hideg víz igen kellemetlenül érte meztelen lábát, s bőrsaruja is teljesen elázott. Anu sem bírta tovább, felvakkantott gazdája bosszúságát látva. Tara ráeszmélve, mit is művelt, ösztönösen szája elé kapta a kezét.

Ezekre az utóbbi neszekre már a terem másik felében étkezők is felkapták a fejüket.

– Hé! Ki van ott?! – hallották a csarnokon keresztül szűrődni Szokar szilaj hangját.

– Nézzük meg! – javasolta rögtön Afolabi, arcára furmányos vigyor kúszott, ahogy elindultak feléjük.

Az oroszlánok aggodalmasan néztek össze.

– Ezt elszúrtuk – sóhajtotta Ekon.

– Ti szúrtátok el! – okolt Ekene mindenki mást magán kívül.

– Ez most nem számít! – rázta a fejét Khari. – Futás! – kiáltotta, immár nem törődve a hangerővel, és máris a kijárat felé iramodott. A többiek lélekszakadva loholtak a nyomában.

– Hé! Megállni! – hallották Szokar kemény hangját, s azt, ahogy ő és társa is rohanni kezdenek feléjük.

Már épp elérték volna a szűkösebb folyosót, amikor Khari ügyetlenül megbotlott, majd átbucskázott egy térd magasságban végződő állócseppkövön, Ekon, Ekene és Sitara pedig utána ő benne botlottak meg. Mind a négyen jó nagyot gurultak a földön, mialatt riadt, macskás nyávogás hagyta el tüdejüket. Anu sürgetően ugatott rájuk, de ők alig gabalyodtak ki egymásból, s tápászkodtak fel a földről, Afolabi és Szokar már a kijárat felőli oldalról állta az útjukat.