Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Zoana terve

– És ha sikerül? – kérdezte Hatti. – Ha Théba, mondjuk, egy dekádon belül a kékeké lesz? Akkor maradunk tovább a rabszolgáik? Csak éppen nem kellesz ebben az undorító barlangrendszerbe járkálnunk, hanem nyalhatjuk a talpuk előtt a padlót az elfoglalt királyi palotában?!

– Nem elég neked, hogy életben maradsz?! – förmedt rá Imari. – Mellesleg, rabszolgának ott lesz az a kevés thébai túlélő, akiket nem sikerült eltiporniuk! Mi isteni kegyeltek vagyunk, a hadseregükben nagyobb hasznunkat veszik, mint padlófelnyalásban! Arra használhatják majd az embereket!

– Ez igaz – sóhajtott a harcoslány.

– Tényleg ennyire vágytok arra, hogy örökre szolgáljátok őket? – kérdezte Zoana némi megvetéssel. – Azt hittem, ennél azért ti is valamivel nagyra vágyóbbak vagytok!

– Ezt meg hogy érted?! – csattant fel Hatti.

– Előbb tudnom kell, hogy ki oldalán álltok!

– Csatlakozom Hattihoz – mondta Imari kétkedve –, és én is megkérdezem: Ezt meg hogy a fenébe érted?! Hisz nem a kékek oldalán állunk mind?!

– Nem – felelte Zoana hűvös magabiztossággal. – Ami engem illet, én csak úgy teszek! Valójában a saját oldalamon állok!

– Hm, gondolhattam volna – dünnyögte Imari. – Miután úgy elloptad tőlük a portálvetőt, és minket meg a fénnyel vágó lopására vettél rá!

– Az ő oldalukon álltok, vagy az enyémen? – erősködött a boszorkány.

– Akkor már miért ne állhatnék én is a sajátomon? – méltatlankodott Hatti.

– Mert te egyedül nem vagy elég erős, sem megfelelően ravasz és találékony! – vetette a szemére Zoana. A harcoslány sértődötten vicsorgott rá, mialatt szemei kék fénnyel izzottak.

– Akarod, hogy itt és most bebizonyítsam, mennyire vagyok ravasz?!

– Mivel nyíltan jelezted a szándékod, hogy megtámadnál, már épp megtetted –küldött felé gúnyos mosolyt a lila hajú –, és el is buktál benne!

– Azért csak ne becsülj alá! – puffogott Hatti. – Tudok én kitolni másokkal, ha akarok!

– Másokkal, és nem velem – figyelmeztette a mágusnő –, abban az esetben, ha élni akarsz!

– Ch!

– Mit takar pontosan a te oldalad? – kérdezte most Imari a boszorkányt.

– Hm. – somolygott a varázslónő, de biztos, ami biztos, hangszigetelő pajzsot vont maguk köré. A zöld erőtér a fejük felől indult ki, majd ereszkedő kupolaként vette őket körbe, s amikor szélei a földig hulltak, színtelenné vált. – Még hogy én életem végéig szolga maradjak?! – kérte ki magának, s neheztelően fúrta tekintetét a másik kettőébe. – Még sértésnek is vehetném, hogy ti ezt elhittétek! Mint mondtam, kényszerből csatlakoztam hozzájuk még hét éve. Azt hittétek, ez idő alatt sikerült beletörődnöm?! Megszoknom?! Fenét! Minél jobban megismertem őket, a szándékaikat, a céljaikat... annál inkább erősödött bennem az akarat, hogy valahogyan megállítsam őket! De ami bárkinek rögtön szembetűnik, hogy a kékeket nem lehet egykönnyen legyőzni! Ha csak rájuk támadok, még a jelenlegi erőmmel is legjobb esetben pár tucat katonát tudnék elpusztítani... és utána hogyan tovább?! Küldenek másokat! Az egyetlen esélyem az volt, ha okosabb leszek náluk. Így vártam, próbáltam kiismerni őket, a tudományukat, a kozmikus találmányaikat... Edzettem, gyakoroltam, képeztem magam, hogy erősebbé váljak... és vártam az alkalomra, amikor mindezt végre ellenük fordíthatom!