Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Árulók az árulók között

„Pihenhetsz a halálban!"

„Önként nem akartak adni (...) szóval elvettem magamnak! Azok az undok kékek (...) az összes kozmikus játékukat meg megtartanák maguknak!"

„Én beszállok, ha akkor nem kell az életből kiszállnom!"

Napfény perzselte a Thébától nyugatra húzódó bokros szavannát, illékonyan remegett a levegő a kora délutáni hőségben. A Nepthüsz-gerinc felé vonulók nehéz léptei felverték a kiszáradt aljnövényzet közé rakódott port, miközben szinte izzott talpuk alatt a vöröses föld. Legtöbben már verejtékezve ziháltak, alig tíz perce hagyták el a nyugati városkapukat, ám a tűző napon még ilyen kevés idő is megerőltetőnek számított.

– Egyébként gyalog, ilyen tempóban két óra is lehet, mire odaérünk – suttogta Khari bátyjának. – A kékek tanyája ott van a Nepthüsz-gerinc szikláinak mélyében! – bökött kezével a hegység felé, csuklóján lévő aranybilincsen megcsillant a napfény. Az oroszlánfiú tulajdonképpen tőmondatokban az indulás óta azt magyarázta testvéreinek, hogy pontosan kiknek dolgoznak és mi okból érezték szükségét elárulni a birodalmat. Ekenét természetesen közel sem volt olyan könnyű meggyőzni helytálló indokaikról, mint Ekont.

– Kék emberek az égből, akik évszázadokkal ezelőtt érkeztek?! – hüledezett Ekene. – Azt állítják, hogy rövid időn belül leigázzák ezt a világot és ti nekik dolgoztok?! – szűrte a fogai között neheztelően.

– Nem igazán volt választásunk – sóhajtott Horu.

– Vagy megölnek, vagy átállunk – tette hozzá Horel.

– Én meg tudom érteni – döntötte el Ekon. – A túlélés nagy úr!

– Látod, Ekene! – fordult nővéréhez Khari. – Nem volt más lehetőségünk!

– Lehetőségetekben állt meghalni! Egyiptomért! És a Rendért! – felelte konokul az oroszlánlány.

Ekon mélyet sóhajtott. Mindkét testvére álláspontjával egyetértett, de még nem tudta, kinek az oldalához csatlakozzon.

– Mi a Napistenért kell a tűző napon gyalogolnunk?! – bosszankodott újabb tíz perc sétát követően Szokar.

– Maradtál volna a Rend rabja? – morogta Jahi. – Inkább fogd be és ne panaszkodj!

– Én inkább maradtam volna! – jegyezte meg Ekene tüntetően. Hatti felé kapta kéken felvillanó tekintetét.

– Még mindig szívesen elvágnám a torkod! – küldte felé álnok mosolyát a harcoslány.

– Meddig megyünk még? – tört ki Ekonból is egy fáradt sóhaj.

– Te addig, amíg csendben maradsz! – fenyegette Hatti.

– Pihenjünk!

– Pihenhetsz a halálban!

– Most már te is leállhatnál! – sandított a harcoslányra Zoana. – Fárasztóak vagytok!

– Ha legalább repülhetnénk! – sóhajtott Horu, s sóvárogva fivérére nézett. Horel tétován megemelte megbilincselt csuklóit, majd kedvetlenül visszaeresztette őket törzse mellé, s lemondóan megrázta a fejét.

– Az igaz, hogy ezeket igazán leszedhetnétek már rólunk! – jegyezte meg Szokar epésen. – Legalábbis arról, aki nem próbál majd meg azonnal lelépni – sandított Ekenére és Ekonra.

– Rám ne nézz! – vont vállat Ekon –, én sodródom az árral!

– Rátok céloztam, mágusok! – tette hozzá türelmetlenül Szokar, s korholóan Zoanára és Imarira sandított. – Nem igaz, hogy nem bírtok el annak a félkegyelmű Szekhemrének a varázslatával!