Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Kedvezőtlen komplikációk II.

– Mégis hogy lépnék túl? – pattogott tovább Oziré.

A bilincsbe vert, megkötözött Imari és Hatti a lehető legfinomabb léptekkel haladtak, így láncaik csörgése halk ciripelés volt csupán, ami a vezérek elhúzódó veszekedésének zajába veszett. Fél perc alatt már a főbejáratig jutottak, amikor Mahadónak végre feltűnt, hogy szökni készülnek.

– Hát nem veszitek észre?! – törte meg a szenvedélyes vitát a tábornok komoly hangja. – Egész idő alatt ezt tervezték!

– Ki? Mit? – csodálkozott Széth. – Mert tuti, hogy sárkányfarok nem egy zaklató! – Imari keze rászorult a főbejárat bal ajtószárnyának kilincsére, szinte hangtalanul lenyomva azt. Hatti megfogta a résnyire nyílt ajtó lapját, s még tovább nyitotta. – Kósza ötlet volt, hogy elcsábítja Noferut, nem alaposan kitervelt stratégia... – csacsogott tovább Széth könnyedén.

– Meglépnek! – kiáltotta most Mosi, s ekkor már a többiek is felfigyeltek a menekülőkre. Mahado varázserejével bevágta előttük az ajtószárnyakat. Nia ekkor már át is változott leopárddá, és Hattira vetette magát, Desta pedig hamar csatlakozott hozzá barna sakál képében. Mosi és Széth is nemsokára a nyomukba szegődtek, a sárga hímoroszlán és a fekete sakál Imarira vetették magukat, és őt lökték a földre.

– Újra a padlón, ahová valóak! – somolygott Elyaas, kissé felbátorodva, ám Oziré haragosan izzó zöld tekintetének hatására ismét behúzta fülét-farkát. Időközben az alakváltók visszaváltoztak, majd felrántották az árulókat a földről. Mosi és Széth Imarit fogták közre, Nia és Desta pedig Hattit.

– Szép munka! – dicsérte őket Mahado, ahogy tekintélyt sugallva közelebb sétált, és egészen Hatti füléhez hajolt. – Látod? Végül semmire sem jutottál az ármánykodásoddal! – közölte fölényesen.

– Meglátjuk – mosolyodott el a harcoslány sejtelmesen.

– Vigyétek őket! – parancsolta a tábornok.

Széth és Mosi Imarit rángatva vezették a sort az alagsor irányába, Nia és Desta pedig Hattit cipelték utánuk. Így az aulában csupán Elyaas maradt a tábornok oldalán, Horeth-tel és Ozirével farkasszemet nézve.

– Oziré, tegyük félre az ellentéteinket! – kérte Mahado. – Az eddigi legveszélyesebb bevetésünkre készülünk és sürget az idő!

– Ez igaz – pillantott társára Horeth. – Szekhemré később is vezekelhet mulasztásáért.

– Ne őt büntessétek! – vette végül Elyaas a bátorságot, hogy szembenézzen az altábornokkal. Mély levegőt véve, kihúzva magát előrelépett. Mahado megragadta a vállát, s aggodalmasan a fejét rázta.

– Ne! – figyelmeztette barátját.

– Elég sokáig hagytam, hogy tartsd a hátad miattam – sóhajtott a sárkány, s kelletlenül lefejtette magáról a tábornok ujjait. – Ideje, hogy vállaljam a felelősséget!

– Ne legyél ostoba! – erősködött Mahado, ám hiába. Elyaas kihívóan Oziré szemébe nézett.

– Milyen nemes és lovagias! – gúnyolódott az altábornok. – Bizonyára a lányom is ezt látta benned – folytatta szarkasztikusan.

– Igen, és én pedig ezt kihasználva lefeküdtem vele! Mit teszel most, Oziré?

– Neked altábornok úr! – oktatta ki a sárkányt Horeth.

– Altábornok úr – ismételte Elyaas drámaian. Ám alig mondta ki, egy erőteljes energiahullám felkapta és messzire repítette.

A szőke sárkányfi olyan sebességgel csapódott oldalasan a főlépcsőre, hogy annak fokai megrepedtek alatta. Fájdalmas nyekkenést hallatva tápászkodott fel. Ám alig ült fel, az aranyszín varázslat, ami Oziré testét is bevonta, újból felkapta. Ezúttal merőlegesen a levegőbe emelkedett, majd szimpla zuhanásnál négyszer nagyobb sebességgel csapódott háttal a lépcsőkbe, amik ezúttal meg is törtek az őket ért erőhatásra. Elyaas fájdalmasan nyöszörgött, körülötte fél méteres távolságban mindenfelé a lépcsők márványtörmeléke hevert, használhatatlanná téve így a főlépcső középső részét.