Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Ozirisz megdöbbentő vallomása

– Induljatok, kérlek! – utasította őket Anubisz, s gesztusaival jelezte, hogy ő kívánja zárni a sort.

Nehézkesen és kelletlenül, de a rendtagok végül elindultak. Draken vezette a csapatot a Kapuig, Simba és Anita a bal, Ana és Alita jobb oldalon haladtak, s leghátul Anubisz volt a sereghajtó. Bár, az igazat megvallva sokkal inkább tűntek most gyászmenetnek, mint délceg seregnek. Az emberek lehajtott fejjel, lesütött szemekkel és lógó orral baktattak haláluk felé, miközben lassan minden reményük elhalványult. Egyre mélyebbre merültek a lemondás és csalódottság jéghideg tengerébe, s nem értették, mit rontottak el. Hiszen minden elképzelhetőt megtettek, s mikor már az sem bizonyult elegendőnek, egy egész klánnyi természetfeletti erejű lény sietett a segítségükre. Ha ez nem elég, hogy visszajussanak, akkor semmi.

Mahado mégis megszállottan kutatott utolsó esélyük lehetősége után. Az nem lehet, hogy ennyi volt! Még nem lehet vége, így nem! Tétován pillantott Anubiszra, ám hamar elvetette a kósza ötletet. Hiszen elmondása szerint a sakálistennek arra nincs hatalma, hogy ő maga támassza fel őket. A korábban hallottak alapján erre semelyik Szellem sem képes. Talán egyedül a teremtő maga. „Ha csak addig hiszel a Napban, amíg látod az égen, elveszel az éjszakában." – jutottak eszébe saját szavai, amit annyiszor elmondott a híveknek a Naptemplomban. A Nap, Amon-Ré... vagy sokkal inkább Néith! Hozzá kéne imádkoznia? Egy próbát megér.

A tábornok csak sejthette, de abban a pillanatban összes társa hozzá hasonlóan az általuk leginkább kedvelt istenhez fohászkodott. Nia és Nala Szesat, a bölcs leopárdistennő segítségét kérték, Mosi Szekhmet oroszlánistennőt szólította. Oziré Amon-Réhez, a Napistenhez imádkozott. Horeth és Imina Hóruszt, a sólyomistent hívták, Tamir pedig az igazságot szolgáló Maat istennőt. Desta és Széth valami végső megoldást várva néztek fel Anubisz tekintélyt parancsoló, bordó szemeibe. Mahado pedig ezalatt próbálta kitalálni, hogy hogyan is kellene egy olyan, mindenek és mindenki felett álló istenséghez szólnia, akihez korábban sohasem imádkozott. Legalábbis nem igazi valójához, nem Néith-hez, az univerzum megalkotójához, a mindenség anyjához, a fény teremtőjéhez.

Soron kívül érkeztek a félelmetes, vörös kapukhoz, s Draken máris bebocsátást kért számukra. Ur és Tia engedelmesen kitárták a Kapuszárnyakat, Anubisz pedig befelé terelte őket. A rendtagokon rémes déjá vu érzés uralkodott el, hiszen pontosan ilyen helyzetben voltak nemrég. Akkor Anubisz mentette meg őket, ám jelenleg a sakálisten az, aki követeli tőlük, hogy áthaladjanak a Kapun. Nincs mit tenni, másodszor nem ússzák meg. És jelenleg még Amenet bűbája sem bódítja el elméjüket, hogy legalább kevesebb fájdalommal és megbánással vennék a halált. De nem volt választásuk. Egy utolsó pillantást vetettek a tágas barlangcsarnokra, Amenet kertjére, Urra és Tiára, és átléptek a fénybe.

Percekig sétáltak a vakító, fehér fényben, s már maguk sem tudták, merre tartanak igazán. A Lélek Ösvényének első szakaszát korábban sziklás hegygerincen húzódó kopár útnak látták, most mégsem vette körbe őket más, csak egy tejfehér fényalagút. Már éppen szerették volna szóvá tenni a dolgot az őket kísérő sakálszellemeknek, ám rájöttek, hogy őket szintúgy megdöbbentette a dolog. Ám az anubik arcán sokkal inkább ült terhes aggodalom, mint csodálkozás. Úgy tűnt, ők mind sejtik már, hogy mi történik velük. Mielőtt azonban erre Mahado vagy társai rákérdezhettek volna, éles villanás vakította el mindannyiukat, ahogy fényalagút váratlanul eloszlott körülöttük.

Egy gigászi és színpompás aula ajtajában találták magukat, ahol világos, nappali fény uralkodott. A környezetet leginkább a fehér, mint alapszín jellemezte, amit néhol a zöld különféle árnyalatai egészítettek ki. A tükörsima, fehér márványpadló csempéin mentazöld, kacskaringós minta futott körbe. A fehér fából készült ajtószárnyakat elhagyva óvatosan indultak befelé, lépteik kopogása mégis hosszan visszhangozott a tágas teremben. Tétován fürkészték új környezetüket, céltalanul bolyongva a több emelet magas, fehér márványoszlopok között, amiken a padlóhoz hasonló díszítés futott körbe, és a terem elképesztően távoli plafonját támasztották alá.