Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az Alvilág Kapujában

– Feltartjátok a sort! – közölte hűvösen Tia. – Nem csak ti vártok az áthaladásra!

– Nos, a helyzet az, hogy mi tulajdonképpen...

– Ha még nem állsz készen, állj ki a sorból! – parancsolt rá Ur. – A többiek mehetnek! – terelte volna beljebb nagy, hüllőszerű karjával Mahado csapatát.

– Még ők sem állnak készen! – akadályozta volna meg áthaladásukat a mágus, ám egy hosszú dárda hegyes, fekete feje szegeződött a torkának, amit a zöld kígyónő tartott.

– Állj ki a sorból, vagy lépj be! – szisszent rá Tia szigorúan összevont szemöldökvonallal. – Ez a szabály!

Mahadóra hirtelen kősziklaként rakódott a dilemma, hogy vajon kövesse-e csapatát, avagy álljon inkább félre. Jól tudta, hogy jelenlegi erejét tekintve megállítani őket, avagy harcban felülkerekedni az Ureusz törzs magas és izmos tagjain képtelen lenne. Ám bármennyire is erős szálak kötötték még az Élők Világához, s jól tudta, odaát még szükség van rá, egy igazi tábornok sohasem hagyja cserben a csapatát. Egy hűséges barát nem engedi barátait az Alvilág Kapuit átlépni, míg ő maga biztonságos távolságból figyeli az eseményeket. Így bármennyire is nehezére esett, úgy érezte helyesnek, ha követi őket.

A tábornok állhatatos tekintete megenyhülni látszott, elfogadóan sóhajtott, s engedelmesen beállt csapata mögé a sorba. Tia elhúzta a lándzsáját, s ő és Ur páronként kezdték beengedni a volt rendtagokat a Kapu szűk résén. Elsőként Oziré és Horeth közelítette meg a bejáratot, ám mielőtt még áthaladhattak volna a résen, megtorpantak. Az Alvilágból kifelé szűrődő szürkésfehér fénynek egy magas, sötét árnyék állta az útját, aki ezzel együtt a rendtagok bejutását is megakadályozta. Az idegen erejének hatására a Kapu szárnyai még kijjebb nyíltak, s így végül mindenki számára jól kivehetővé vált a kígyóemberekhez hasonlóan legalább három méter magas alvilági lény.

Mahado és emberei döbbenten mérték végig a fekete, sakálszerű férfialakot, de jelenlétén még Ur és Tia is meglepődtek. Az emberszerű lénynek jellegzetes sakálfeje és farka volt, izmos végtagjai éles karmokban végződtek. Testét rövid, olajosan fénylő ébenfekete szőr borította, ám ez nem akadályozta kidolgozott izmai, köztük kockás hasának szembetűnő kidomborodását. Ruhaként a derekára erősített arany, kék és vörös színekben pompázó sentit viselt, és hasonló színű, csillogó drágakövekből készült gallért. Nyakából aranyláncon egy vörös kövekkel körberakott ankh kereszt lógott, ami pont a gallér alá ért. Lábszárait és karjait pár széles aranykarika díszítette, amiken vörös és kék minták futottak körbe, égnek álló hosszú fülét pár aranykarika ékesítette.

Ő lenne Anubisz? Azért jött, hogy a másik oldalra kísérjen? – döbbent meg Mahado, ám megszólalni még nem tudott.

– Anubisz Uram, miben lehetünk segítségére? – kérdezte Ur rögvest, s nővérével együtt alázatosan meghajoltak a sakál előtt. Szavainak hála így már Mahado számára is egyértelművé vált, hogy valóban Anubiszról, a Halál istenéről van szó.

A sakál válasz helyett csupán csendre intette a kígyókat, akik engedelmesen bólintottak, s valamivel távolabb húzódtak. Anubisz ekkor Mahado csapatára emelte vörösen izzó tekintetét, sakálszerű, mégis tökéletesen emberi vonásokkal ellátott arcáról, testtartásából komolyság és fegyelem sugárzott.

– Még nem léphettek a Holtak Birodalmába! – jelentette ki Anubisz, szilaj basszusa baljósan visszhangzott a hatalmas barlangcsarnokban. Isteni tekintélye hosszú pillanatra a csapat tagjaiba fojtotta a szót, de nem véglegesen. S míg Mahado megkönnyebbült sóhajt eresztett el a lehető leghalkabban, addig a többiek bosszankodni kezdtek.