Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Sötét árnyak barlangja

– Nemsokára oda jutsz, ha így folytatod! – szűrte a fogai között Zoana.

– Nem! Ti juttok oda! – akadékoskodott a lány, s konokul kitámasztotta magát a lábaival. Sarui talpa csíkot húzott a nedves talajon, ahogy tovább vonszolták.

– Ha nem fogod be, és a kékek meghallanak, máris véged! – sziszegte Hatti bosszúsan.

– Miféle kékek?! – rázta a fejét idegesen az oroszlánlány. – Miről beszélsz?!

– Nem terveztünk rögtön eléjük vezetni – folytatta Hatti, kicsit sem törődve azzal, hogy kielégítő választ ad-e a lánynak avagy sem –, de úgy látom, te imádod kísérteni a sorsot!

– Mocskos áruló! – köpte a szemeibe a lány, azaz szó szerint arcon köpte a harcosnőt. Tette egy pillanatra el is érte a várt hatást.

Hatti rögtön lefékezett és eleresztette, ám szemei kék fénnyel lobbantak lángra. Kapásból akkorát lekevert neki az arcába, nem tenyérrel, hanem ököllel és olyan erővel, hogy Zoana fogásából is kisodródott és oldalasan a földre esett, pont arra az oldalára, amire korábban is. Tara felnyögött a fájdalomtól, ami immár a csípőjében és arcán is égett és lüktetett. Úgy érezte, ezúttal biztosan képtelen lesz feltápászkodni a nyirkos földről, de nem is várták el tőle. A varázslónő és a harcoslány újból megragadták és erőszakosan felrángatták onnan, majd tovább indultak vele az alagút felé. Sitara elgyötörten lihegett.

– Eresszetek már el, a víziló ragyás, büdös picsájába! – ellenkezett a hercegnő, hangja a sok kiabálástól egyre rekedtebbé és erőtlenebbé vált.

– Hercegnő létedre milyen kifinomultan fejezed ki magad – eresztett el Zoana egy gúnyos mosolyt.

– Hé, nem halljátok! – bosszankodott tovább Tara, amikor már az alagúton vonszolták végig. – És Anut is tedd le a fészkes fenébe, te mágusok szégyene! – fordult szikrázó szemekkel hátra Imarihoz, aki erre csak egy kegyetlen pillantással válaszolt.

A mágus pár pillanatra megszüntette a kutyát tartó erőteret, így Anu a földre zuhant, ahol tehetetlensége miatt az oldalára esett, és kínlódva nyekkent egyet. Tara macskaszemei teljesen beszűköltek a rémülettől, pillanatokig levegőt sem kapott. Még Zara is odaszökkent Anu mellé, és együtt érző nyüszögéssel megbökdöste annak oldalát. Anu szintén nyüszítve feküdt a földön, de egyelőre nem mozdult, csak fájdalmas, barna tekintetét fordította a sárga kutyalány felé.

– Nem... nem... Anu! – sikkantott fel a lány elfúló, síri hangon. – Te... te... idióta! – sziszegte rekedten a mágusnak, aki csak álnok tekintettel válaszolt arra. Zara dühösen megugatta a mágust, aki ekkor gonosz, zölden villogó tekintetével űzte odébb a szukát.

– Nem azt óhajtotta, felséged, hogy, idézem: tegyem le a kutyát a fészkes fenébe? – Imari unottan újból felemelte a kutyát, és tovább lebegtette, ám Anu most még az előzőeknél is bágyadtabban és összetörtebben pislogott maga elé.

– De... de... ledobtad... – figyelte nedves szemekkel Tara a mellette lebegő kutyát. Szerette volna átkarolni, magához szorítani, de bárhogy rángatta magát, Hatti és Zoana nem eresztették. – Anu... – nyögte szenvedő hangon, mire az állat hasonlóan letargikus hangokat hallatott.

– Ez valóban túlzás volt – jegyezte meg Zoana, száraz hangjába mintha csekély neheztelés és együttérzés vegyült volna, amit Tara hirtelen nem tudott hová tenni. A varázslónő szabad kezével csitítóan megcirógatta a hozzá visszasompolygó szőke kutyalány füle tövét, ujjait végigvezetve a selymes, hullámos szőrön. – Az a szerencsétlen fekete kutya nem tehet róla, hogy ki a gazdája!