Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Imhotep háza

Az oszlopok között húzódó számos fekete asztal és polc között fehér egyenruhát viselő nők és férfiak sürgölődtek. Hatalmas réz, bronz, illetve aranyozott üstökből különféle színű gőzök kavarogtak felfelé, néhol alig kibuggyanva a perem felett, míg alattuk lobogott a tűz. Az egyik ébenfa asztalon is tűz égett, amit egy széles bronztálba helyezett éghető anyag biztosított. Egy fiatal férfi különféle sókat dobált a lángokba, s azt figyelte, azok épp milyen színűre, többek között kékre, zöldre, élénksárgára, avagy lilára festik a tüzet. Két sötét hajú nő, egy középkorú, és egy fiatalabb egy masszás állagú zöld krémet készített egy aranytálban, míg egyikük kavarta, a másik narancssárga virágszirom-port szórt bele.

Egy felnőtt korban lévő, kopasz férfi egy díszes, ám emellett nagyon pontos, aprólékos kialakítású aranymérleget vette használatba. Egyik sárgán fénylő tányérba kis súlyokat pakolt, míg a másikban türkizkék, kristályos sót mért egy öblös réz merőkanállal. A sót előre kimért mennyiségű vízben oldotta fel, majd az oldatot tartalmazó lombikot az egyik üst füstje felé tartotta, hogy a meleg hatására gyorsabban oldódjon a szilárd anyag a folyékonyban. Tőle nem messze a padlón, amit egyszínű, szorosan egymás mellé illesztett hatszögletes szürke csempével burkoltak, két idősebb férfi térdelt egymással szemben. Fehér krétával egy alkimista kört rajzoltak fel, majd annak vonalaira lila kristályport szórtak.

A két nő eközben elkészült a gyógyhatású zöld krémmel, amit egy homályos üvegtégelybe mertek.

– Shu, takarítsd el, kérlek! – A tál és a felhasznált eszközök mosogatását egy fiatal fiúra bízták, aki egy volt a mesterek tanoncai közül. A vékonyka, barna hajú fiú engedelmesen bólintott, és neki is látott a munkának. – Heket, menjünk! – szólt oda az idősebb, gömbölyded asszony most a fiatalabbnak. Fekete haját kontyba tűzte, barna szemeivel méltóságteljesen nézett beosztottjára.

– Máris, Selma – biccentett a Mahadónál pár évvel fiatalabb, karcsú leány. Az ő barna haja laza fonatban omlott vállára, míg tengerzöld szemei bájosan csillogtak. A laborból kifelé tartva tekintetük összeakadt a most érkező tábornokéval.

– Selma, Heket – biccentett Mahado a gyengélkedőn dolgozó két gyógyító felé.

– Tábornok – köszönt vissza Heket, mialatt pozsgás arcára enyhe pír szökött. Mint sok fiatalabb női rendtag, ő is kifejezetten jóképűnek tartotta a tábornokot.

– Sebeth már várta önt – közölte Selma lényegre törően. Fejével az egyik könyvespolcnál matató, majd az alkimista körhöz visszalépő őszes hajú férfire bökött, s végül nagy hévvel kiviharzott a helyiségből. A mágus felvont szemöldökkel nézett utána.

– Elnézést csak... sietnünk kell! – szabadkozott Heket*, majd lesütött tengerzöld szemekkel elöljárója után sietett.

– Érthető – sóhajtotta Mahado, s átvágva az asztalok között az említett alkimista mester felé vette az irányt. – Madu! – köszöntötte útközben a türkizkék oldatot készítő, átlagos alkatú, kopasz férfit, kinek fekete szemei élelmesen csillogtak.

– Tábornok! – Madu illedelmesen biccentett, majd az egyik jegyzetébe temetkezett.

– Nour! – köszönt oda utána a mágus a sók tűzfestést vizsgáló cingár alkimistának. Noru félhosszú, sötétszőke haja meglebbent, ahogy az előírtnál valamivel nagyobb mennyiségű fehér port szórt a tűzbe, s a narancssárgán fellobbanó lángok szinte kicsaptak a széles bronztálból. Mahado szerencsére sebesen reagált, s mialatt a fiú sárgászöld szemei elkerekedtek a csodálattól, megfékezte a lángokat, mielőtt azok az arcát érhették volna.