Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Félresikerült (ön)gyilkosság

– Nem... nem tudom! De... megpróbálom! Nem mutatok neki semmit, ígérem!

– A „megpróbálom" nekem nem elég – jelentette ki Imari fejét ingatva.

Odina szemeibe könnyek gyűltek, de Imari megpróbált mit sem foglalkozni velük. Bal kezét a lány homlokára csúsztatta és lenyomta a deszkára. Odina fészkelődött, de nem tudott szabadulni, így rémül tekintettel meredt a mérget tartalmazó üvegcsére. Tudta, hogy ha most megszólal, a sötét folyadék máris a szájában landol, így csak összeszorított ajkakkal nyögdécselt tovább.

– Sajnálom, hogy így kell végződnie – lehelte Imari, s hangjában némi őszinteség volt felfedezhető. Erejével megtartotta a levegőben a fiolát, míg másik kezével megpróbálta a lány száját kinyitni. Odina ellenállt, de végül sikerült felülkerekednie rajta. Amint a lány ajkai résnyire nyíltak a fiola tartalma lassan elkezdett feléjük folyni. Végül Imari addig tartotta befogva a lány száját és orrát, míg az kénytelen volt lenyelni a mérget.

– Mi...miért? – lihegte Odina könnyes szemekkel, miközben érezte, a méreg már dolgozik benne. Az ereiben a vér kezdett elkékülni, ő maga pedig egyre nehezebben lélegzett. Érezte, ahogy teste megbénul, átszövi a fájdalom. Szemei sarkából és orrából fekete vér csordult ki, ő pedig erőtlenül hátrahanyatlott a kínpadnak keresztelt falapon. Egyre homályosabban látott, mialatt Imari újra belépett látóterébe, s egy sötét rongyot az arcához emelt.

– Öngyilkosságnak kell tűnnie. A könnyek nem eltökéltségről árulkodnak – magyarázta a mágus, a letörölte könnycseppjei nyomát a lány arcáról, vigyázva, hogy a feketére színeződött vért el ne kenje, az maradjon érintetlen. – Küzdelmed véget ért. Ha a sors is úgy akarja, találkozzunk a másik oldalon! – intézte végső búcsúját a máguslányhoz Imari, majd sarkon fordult és távozott.

Imari a folyosóra kiérve egy varázslattal átcserélt ruháit a rendbéliekre, s ezt követően elteleportált. A villa kertjébe térugrott, majd úgy téve, mintha csak némi friss levegőért ment volna ki, felsétált a főlépcsőkön.

Amit Imari nem sejthetett, hogy a tábornok a múltkori kihallgatás kudarcára tekintettel ezúttal felkészülten volt csak hajlandó belevágni a dologba. Már a kihallgatások s egyben a sárkánygyilkosságok másnapján utasította a Rend alkimistáit, hogy találják meg az éjkék csillagfű ellenszerét, nem számít, mennyire lehetetlennek tűnik is. Most, hogy sikeresen elhárította a katasztrófát, amit Gebmesz és Sebeth okozhattak volna, úgy vélte, ideje azzal foglalkoznia, amiért valójában jött.

Az egyik közeli üstből liláskék füst kavargott a plafon felé, egyre nagyobb felhővé nőve ki magát. Madu levette az üstöt a tűz felől, ám a liláskék gőzgomolyagot szemlélve Mahado megtorpant egy pillanatra. Váratlanul hideg bizsergés futott végig a hátán, s máris egy gyors látomásba csöppent. A villa egyik hűvös és nyirkos pinceszobájában volt. A fáklyafénytől ingó félhomályban Odinát látta, ahogy könnyek lepik el a szemét, orrából fekete vér folyik, ő pedig erőtlenül hanyatlik hátra a falapon.

A kép hamar eloszlott, ő pedig újra az alkimisták laboratóriumában volt. Tisztában volt vele, hogy nem várhat tovább. Ha meg akarja menteni a lány életét, s egyben az esélyt egy rendes kihallgatásra, ami végre közelebb vezetheti őket a rejtélyes fekete rend leleplezéséhez, akkor lépnie kell, mégpedig azonnal.

– Kell az ellenszer! – sürgette ellentmondást nem tűrő hangon az előtte álló alkimistát. – Most!

– A formulát eddig pihentettük, ám a kellő hatás elérése érdekében még némi pontosítás szükséges – figyelmeztette Sebeth, amint átvette Shútól a lila folyadékot tartalmazó tenyérnyi üvegcsét.