Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Újabb csapás II.

– Ugyan hol? – méltatlankodott Bászthotep. – Templomunk legszentebb szentélyében vagyunk, egy macskavérű számára nincs fontosabb hely egész Egyiptomban!

– Szentebb hely talán nincs, de fontosabb van! Meg kell oldanom egy aranysárkány-ügyet! – jelentette be Sitara, s gyors, köszönésnek szánt biccentés követően máris eliszkolt a kijárat irányába.

A nagyapja természetesen még jó ideig kiáltozott utána, ahogyan a múltkor is, ám nem bánta. Ezúttal legalább megpróbált tisztelettudó maradni, s ezt fel is fogja hozni, bárki dörgöli az orra alá majd, hogy újból elszökött a Holdtemplomban tartott tanóráról. Mellesleg, ezúttal fényévekkel jobb kifogása akadt, mint legutóbb, amikor csupán az unalom űzte ki a szabadba. Életeket kellett mentenie. S bár legutóbb is végül azt tette, jelenleg ezzel már szökése pillanatában tisztában volt. Ahogy kiért a főkapun átvette mutatós fekete oroszlán alakját, s rugalmas ugrásokkal a lépcsők alján landolt, majd máris a hold-negyedi piac forgatagába vetette magát.

Vágtázás közben útba ejtette Taj és Ramida standját, s pár pillanatra lefékezve odabiccentett az árnyékban heverésző fekete kutyának. Mivel a tábornok ma nem tudott Anura vigyázni, hiszen a Naptemplomba mégsem vihette be, így a hercegnő úgy döntött, indiai barátainál hagyja a kutyát. Ők többször is vigyáztak már Anura, amikor régebben Nana nem ért rá, így ez most sem jelentett nekik akadályt. A kutya rögtön felkapta a fejét, hisz még oroszlán alakban is könnyedén felismerte gazdáját, azon nyomban fel is pattant, és odaügetett hozzá. A fekete oroszlán ekkor köszönésképpen biccentett egyet a házaspár felé is, majd ő és Anu szélsebesen a nap-negyed felé vették az irányt.

Ramida, aki jelenleg narancs és arany színekben pompázó szárit viselt, csodálkozó arckifejezéssel kékbe öltözött férjéhez fordult.

– Csak én látom így, vagy a hercegnő dolga olyan sietős mostanában?

– Az uralkodó családnál mindig zajlik az élet – vonta meg a vállát Taj. – Így volt ez Bombayben, s így van ez Thébában is.

– Úgy tűnik, a távoli tájak jobban hasonlítanak, mint bárki gondolná – mosolyodott el Ramida.

Nana és Noferu talpig lisztesen, s nyakig fűszeresen sürögtek-forogtak a hatalmas, fehérre meszelt faló konyhában, miközben egyszerre próbáltak meg új süteménytésztát összeállítani, a megkelt tésztából gombócokat formálni, s a gombócokat a kemencébe berakni és kisütni. Egyébként már nem is csak gombóc formát ölthetett a mézeskalács, Nailah és Noferu ugyanis ketten újfajta formákkal kísérleteztek. Volt például félhold alakú, lyukas karika alakú, s a kedvencük, rózsa alakú is – bár utóbbit elég nehéz volt megcsinálni, így abból volt a legkevesebb. A jövőben még újabb formákkal terveztek kísérletezni.

S míg ők a süteményekkel tevékenykedtek, Khepri és Dzsedkaré a másnapi kenyeret állították össze, míg odakint a piacon, ami többek között a ház előtti főutca szakaszon húzódott, jelenleg a pékúr felesége árulta a kész pékárukat. Hamarosan a feleség, Karina azzal a panasszal lépett be az ajtón, hogy senki sem veszi már tőle a kenyeret, sem a süteményt, mivel mindeni, akit csak lát, a főtér felé igyekszik. Szerinte valami olyan látványosság lehet ott, amit mindenképpen látniuk kell. Dzsedkarét, aki köztudottan élt-halt a szenzációkért ezzel könnyűszerrel rá is vette a dologra, s így a pékúr és párja a tömeghez csapódva elkavarogtak a Naptemplom előtti térre. Az árusítás így Kheprire maradt, aki kelletlenül ki is vonszolta magát az utcára.

Ami Kheprit illeti, igazán élvezte a két fiatal és csinos lány társaságát, s az istenekért sem mondott volna le arról... azonban mégiscsak az üzlet az első – ezt jó pékhez híven ő is tudta. Egy intéssel köszönt a szemközti standnál ácsorgó Safiya néninek, aki feltűnő fejcsóválással díjazta a főtérre nyomuló tömeget.