IF I REMEMBER (befejezett)

Hetvenhetedik rész

- Bejöhetek? - kérdezte miközben rám nézett. Én pedig nagy nehezen bólintottam. 

- Akkor mi megyünk is. - mondta Dave.

- Ha bármit szeretnél, kint leszünk. Csak szólj. - ölelt meg Sonja, majd mind a ketten távoztak a kórteremből. 

- Hogy érzed magad? - pillantott rám Mark, de aztán már gyorsan el is kapta a fejét. 

- Öhm, furán. - mondtam egy ideges nevetés után. - Mindenki olyan más. Az egész egy teljes katyvasz. De legalább már nem fáj a fejem. - simítottam a fejemen, amit ugyebár össze kellett varrni, ezért be volt tekerve. 

- Na az már valami. - és ezek után ott állt az ágyam előtt, és a földet pásztázta. Némán álldogált, ahogy én is full kussban ültem az ágyamban, miközben az ölemben ott hevert egy rakat kiskönyv és papírok, na meg a mappák. 

- Állítólag, soha nem szerettél meg ennyire senkit, mint engem. Ez igaz? - kérdeztem hirtelen, mire Mark felkapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. 

- Igen. Igaz. - felelt a kérdésemre. 

- Akkor miért hagytál el, csakhogy karriert építs magadnak? - néztem rá értetlenül. 

- Én csak elengedtelek... Ígyis úgyis elköltöztem volna Los Angelesbe, velem viszont nem jöttél volna. Azt meg nem kérhettem, hogy várj rám, évente egyszer biztos haza fogok jönni. - mondta. 

- Ezek szerint - mutattam a naplókra. - ami köztünk volt, nyugodtan megkérhettél volna, és én vártam volna. 

- Én csak... mikor meghallottam, hogy mi történt veled, szartam mindenre, és az első dolgom volt elindulni ide hozzád. Több mint egy hónapot vártam, hogy ismét a szemedbe nézhessek. - lépett egyre közelebb hozzám. - Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat, mint mikor láttalak téged napokon át itt feküdni, mozdulatlanul, bekötözött fejjel, begipszelt lábbal és karokkal. Majd mikor megműtöttek, hogy le ne bénulj, azért imádkoztam, hogy sikeres legyen. Azt hittem végképp elveszítelek. - fogta meg a kezemet. Nem tudom miért, de a szemeim könnybe lábadtak, és mikor hozzám ért, mintha áramütés érte volna a testemet. 

- De hiszen elveszítettél. Nem emlékszem semmire. Az utolsó emlékem rólad az, amikor elindítottátok a bandát, és a suliban minden lány után fordult és sutyorogtak, de engem sosem érdekelt az, hogy mennyire vagy helyes. - mondtam szomorúan. 

- Majd segítek, és akkor vissza fognak jönni az emlékeid. De ha mégsem így lesz, akkor majd alkotunk újakat. Ha kell, újra meghódítalak, és addig küzdők majd, amíg újra belém nem szeretsz. - ült le mellém az ágyra, és lágyan megcirógatta az arcomat, majd mikor lefolyt egy könnycsepp az arcomon, ő óvatosan letörölte. 

- Miért éri ez meg neked? Lazán elmehettél volna vissza Los Angelesbe. Ott biztos vannak nálam sokkal jobb lányok. - mondtam. 

- De nekem nem más lány kell, hanem te. Mert téged szeretlek. - mosolygott rám kedvesen. - Jut eszembe, ez a tiéd. - nyúlt bele a zsebébe, majd elővett egy apró gyűrűt, amin az elején kövekből kirakott violin kulcs díszelgett. - Ezt a 17. születésnapodra vettem, majd amit aztán hozzám vágtál, mikor elutaztam. 

- Olvastam róla... kaptam hozzá egy dalszöveget is, amit te írtál. De nem emlékszem, melyik ujjamon hordom. - mondtam, mire Mark felemelte a bal kezemet, és ráhúzta a gyűrűt a középső ujjamra. 

- Ezen. - majd adott egy csókot a kézfejemre. 

- Szerintem alszok. - mondtam, mert hirtelen, villámsebességgel lett úrrá rajtam az álmosság. - A sok információtól, meghasad a koponyám. 

- Kérsz fájdalomcsillapítót? Az orvos azt mondta, ha nagyon fáj a fejed, adhatunk neked. - kérdezte, mire én csak bólintottam. Mark a mellettem lévő szekrényről leemelt egy kis dobozkát, amiből kivette a gyógyszert, majd egy pohárba töltött nekem vizet. Bevettem a fájdalomcsillapítót, majd éreztem, ahogy egyre jobban nehezedik el a szemhéjam. - Akkor én megyek, pihenj nyugodtan. 

- Ne! - tiltakoztam. - A közelségedtől minden olyan jobb. - mondtam, mire Mark bemászott mellém az ágyba, a fejemet pedig ráhajtottam a karjára, a lábaimat pedig automatikusan kereszteztem az övéivel. 

- Mindig így aludtunk. Lehet az agyad nem emlékszik sok mindenre, de a szíved igen. - suttogta, majd adott egy puszit a homlokomra, engem pedig elnyomott az álom.