IF I REMEMBER (befejezett)

Hatvanadik rész

Ma engedik haza Mark-ot. Igazából az elmúlt három napom azzal telt, hogy bent voltam vele a kórházban. Konkrétan csak aludni jártam haza, de az alvási időm megállt ilyen négy óra környékén. Szóval nem igazán voltam/ vagyok valami fitt, az elmúlt pár napban. 

- Akkor most már minden oké? - kérdeztem anyutól, aki Mark kórlapját nézegette. - Haza mehet? 

- Igen. Mark rendben vagy, viszont arra kérlek szedd be a gyógyszereidet, és még pihenj egy pár napig rendben? - intette óva anya. 

- Köszönöm Carrie, így lesz. - biccentett felé Mark, anya csak elmosolyodott, majd kiment a szobából. 

- Nos, akkor asszem mehetsz is elkészülni. - adtam a kezébe egy sporttáskát amit még tegnap hoztak be neki a fiúk. 

- Ah, végre haza mehetek. - sóhajtott fel, azzal a lendülettel pedig be is ment a fürdőbe elkészülni. Én vissza ültem a székre, és dobtam egy üzenetet a közös csoportunkba, hogy haza engedik Mark-ot, de pár napig még feküdnie kell. Megbeszéltük, hogy délután mindannyian elmegyünk hozzá, hogy ne legyen egyedül. Vártam pár percet, majd mikor végzett csak rámosolyogtam. A keze gipszben volt, a homlokán lévő seb össze volt varrva, az arca pedig tiszta lila és zöld volt. És a döbbenet az egészben az, hogy még így is jól néz ki! Én tényleg nem tudom, hogy csinálja.

- Mehetünk? - kérdeztem.

- Aham. Hagyjuk el ezt a kosz fészket. - kacsintott rám. A recepción elkértük a papírjait, majd beültünk a kocsiba, gázt adtam és meg sem álltam a házáig.  - Közönöm, hogy végig mellettem voltál. - szólalt meg hirtelen. 

- Öh, semmiség. Ezért vannak a barátok. - mondtam halkan.

- Barátok. - horkant fel. - Mi minden vagyunk csak barátok nem. Mert annak túl kevesek lennénk. - mondta, miközben végig engem nézett, de én nem néztem ő rá. Végig az utat figyetem, nem akartam elkapni a tekinetét az enyémmel, nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy tudom mennyire igaza van.

- Megérkeztünk. - szálltunk a kocsiból, majd segítettem bevinni neki a cuccát. - Megígéred, hogy fekszel, nem csinálsz semmi megerőltetőt, és akármi van, rosszul érzed magad, vagy bármi, hívsz? - kértem aggódva Markot.

- Megígérem. - mondta mosolyova, majd hitelen átölelt. Természetesen viszonoztam az ölelését. - Tudod, hogy még mindig ugyan úgy szeretlek, ugye?  - kérdezte, mire a vér is megfagyott az ereimben. - Minden nap, ugyan úgy. Az érzéseim soha nem fognak megszűnni irántad Amelia.

- Mark ne. - nyögtem ki nagy nehezen.

- Shhh. Csak mond, hogy tudod. - kért halkan, fejét a nyakhjalatomba fúrva.

- Hát persze, hogy tudom. - mondtam ki, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem tudom meddig állhattunk így. Mark belepuszilt a nyakamba, mire borzongás futot végig a testemen, majd elengedett, és ott állt előtem, kisírt szemekkel.

- Menj. Zack már biztosan vár. - mondta rekedtes hangon, mert nekem időközben Zacknél kellett volna már legyek.

- Mark, ugye tudod, hogy az én érzeseim sem változtak meg, csak mert már nem vagyunk együtt? - kérdeztem tőle.

- Tudom. Hát hogyne tudnám. - én pedig gondolkozás nélkül kulcsoltam át a kezeimet a nyaka körül, és csókoltam meg. Az ép kezével szorosan átölelte a derekamat, én pedig szenvedlyesen csókoltam, de persze őt sem kellett félteni.

 Hirtelen elszakadtam tőle, majd visza se nézve hagytam el az otthonát, ülem be az autómba, és indultam el Zackhez. Mikor megékeztem, próbálam rendbe szedni magam, de reménytelen volt. Az arcomról lerítt a szomorúság és a bűntudat, nem mellesleg a szemeim pirosak voltak, ami azt ükrözte, hogy amíg meg nem érkeztem idáig bőgtem a kocsiban, és ez így is volt, úgyhogy feladtam a próbálkozást. Mikor  beléptem a házba, Zack a kanapén ült, valószínűleg várva, hogy megérkezzek.

- Szia. - köszöntem, majd leültem mellé.

- Beszélnünk kell. - mondta komoran.

- Miről? - tettem fel a költői kérdést, habár tudtam rá a választ.

- Rólunk, és Makról. - mondta, mire élesen beszívtam a levegőt. - Tudom, hogy még mindig szereted. Hiába reménykedtem, hogy majd átvehetem a helyét a szívedben, ez nem lehetséges. Szóval, hiába szeretlek sosem leszel igazán az enyém.

- Annyira sajnálom Zack. - mondta, az arcomat pedig ismét végig szántotta egy könnycsepp.

- Akkor azt hiszem ennyi. - mondta, majd a kanapé mögül kihúzott egy bőröndöt.

- Mire készülsz? - kérdeztem.

- Elutazom egy időre a nagybácsikámhoz Skóciába. Ott remélem jobban leszek. -  mondta.

- Erre semmi szükség Zack. - kezdtem volna egyből ellenkezni, de nem hagyta.

- De az Mia. Nem tudnám nézni azt, hog megint együtt vagytok. A boldogságotokat. Sajnálom.