IF I REMEMBER (befejezett)

Huszadik rész

Itt is az új rész! Remélem tetszeni fog! Csók: Vika<3

Az éjszaka a sok sírástól másnap reggelre borzalmasan néztem ki. De komolyan, mikor reggel belenéztem a tükörbe rendes megijedtem. A fejem fel volt püffedve, a szemeim vér vörösek. Mint valami mutáns. Lassan bevánszorogtam a mosdóba, és elvégeztem a reggeli rutinjaimat. Az öcsém sem nézett ki jobban. A folyosón félúton összefutottunk. A haja kócosan lógott a homlokába. A szemei össze voltak szűkülve. Nem mondtunk semmit. A pillantásunkból tudtuk, hogy mit gondol a másik. Azt, hogy a mai naptól kezdve elveszítjük mind azt ami kedves és fontos a számunkra. Megpróbáltam a legrendesebb formát hozni, mint kinézetileg, mint lelkileg, majd az iskola táskámmal a kezemben lementem a lépcsőn. Az apám már ott várt minket, szigorú pillantással. 

- Jó reggelt. - köszöntem, mire ő csak bólintott. Remek, akkor most ovist fogunk játszani. Gyors megcsináltam a kajámat és Ben-ét is, majd anélkül, hogy szóltunk volna a másikhoz akárcsak annyit, hogy húzd meg a bal bokám, beültünk a kocsiba, és elvitt minket Apa az iskolába. Mivel nem mertem bekapcsolni a rádiót, beállt a kocsiban is a kínos és feszengő csend. 

- Délután pontban amint vége az iskolának itt vagyok értetek. Egy percet ne merjetek késni. - mondta mikor kiszálltunk a kocsiból, majd elhajtott. Szuper. Ennél még az is jobb lenne ha torka szakadtából ordibálna. Esküszöm. Szomorú és meggyötört arccal indultunk el az iskola kapuja felé. 

- Mia! Mia! - hallottam meg magam mögül Sonja hangját. Mintha egy jeges tört szúrtak volna a hátamba. Egy olyan ember, akit ismerek már általános iskolás korom óta, egy olyan ember aki minden kis rezdülésemet ismeri, tudja mikor mi a bajom, kell ellöknöm magamtól, csak mert az apám azt mondta. Fogalmam sincs, hogy a jó szarban fogom én ezt kibírni. Ben csak szomorúan bólintott, majd ott hagyott, én pedig bevártam Sonit. 

- Igen? - kérdeztem flegmán. 

- Mi volt az apukáddal? Milliószor hívtalak, egy csomó üzenetet hagytam és... - hadarta. 

- Soni talán azért nem vettem fel és nem válaszoltam, mert nem akartam hallani felőled. - vágtam a szavába. 

- Mi? - kerekedtek ki a szemei. 

- Jól hallottad. - mondtam, aztán megfordultam, és beléptem az iskola falai közé. Egy könnycsepp távozott a szememből, de azonnal le is töröltem. Most nagyon erősnek kell lennem. Az öcsémért. Láttam, amint Ben Alison-al beszél, majd egy fájdalmas fintor kíséretében ott hagyja a lányt, aki köpni nyelni nem tud, csak áll földbe gyökerezett lábakkal. Bementem az osztályterembe, és csak reménykedni tudtam, hogy ma már nem kell senkit elhessegetnem magamtól, de tévedtem, mert  Dave loholt be a terembe, valamit keresve a tekintetével. Vagyis valakit. Mert amint meglátott elindult felém. 

- Mi a fene van Mia? - kérdezte. 

- Mivel? - kérdeztem vissza, mintha nem tudnám miről beszél. 

- Ne szórakozz! Sonja kint sír, hogy mekkora bunkó voltál vele. Mi a baj Mius? - kérdezte. 

- Semmi nincs David! Egyszerűen hagyjatok békén, és ennyi! Senkivel nem akarok bezsélni, senkit nem akarok magam mellett tudni! - mondtam keményen. A másik legjobb barátom szemei hatalmasra nyíltak. 

- Ez nem te vagy. - mondta, azzal otthagyott. Igaza van. Ez már nem én vagyok. A nap további része nyugisan telt. Nem jött oda hozzám senki, mindenki komolyan vette, hogy most senkivel nem akarok beszélni. Amint kicsöngettek rongyoltam kifele az iskolából, mert tényleg nem volt kedvem még egy percet sem késni, ám egyszer csak egy kéz ragadta meg a csuklóm, és húzott vissza. 

- Szia. - köszönt Mark. 

- Mennem kell. - feleltem. 

- Dave is, és Soni is mondta, hogy van valami baj. Az ami az Apáddal történt... - kezdte volna, el, de nem is hagytam, hogy belekezdjen ebbe a beszélgetésbe. 

- Szakítok! - mondtam hangosabban. 

- Hogyan? - akadt meg. 

- Nem lehetünk együtt, ez nem megy... - mondtam elcsukló hangon, és elindultam a kocsi felé, de Mark ismét vissza húzott. 

- Mégis mi nem megy? Most azért dobsz ki mert az apád azt mondta, hogy nem lehetünk együtt? Várj! Ő mondta, hogy mard el magad mellől a többieket? - kérdezte. 

- Az apámnak semmi köze ehhez. - sziszegtem. 

- Oh dehogyisnem! - horkant fel. - Komolyan képes vagy lemondani rólam? Rólunk a barátaidról? - kérdezte úgy, mintha ő maga se hinné el, hogy ilyet kell kérdeznie. És talán így is van. Egy ember sem kérdőjelezte meg, hogy a hűségem a barátaim felé örök. De az ember hajlamos rossz dolgokra, csakhogy a saját bőrét mentse. És én most pont ezt teszem. 

- Nem vagyok kíváncsi rátok! Miattatok vagyok most szarban, és nem akarok többé veletek bármi féle viszonyt. Szakítok, kiszálltam  a bandából, és megszűntettem minden féle nemű kapcsolatot a barátaimmal. - jelentettem ki, majd harmadjára is elindultam a kocsihoz, és ezúttal senki nem nyúlt utánam.