IF I REMEMBER (befejezett)

Hetvenötödik rész

  Éreztem a szagokat. Érzékelem a fényeket a bőrömön amint csiklandoznak. El sem tudom mondani, milyen réges rég óta nem éreztem ezt. Csak egy sötét folt van előttem. Ebben a foltban éltem a hosszú napokat. És fogalmam sincs mi történt. Lassan kinyitottam a szemeimet. A fények hatására összeszűkült szemmel pásztáztam a környezetemet. Ismeretlen volt számomra. Egy kórházi szobának tűnik. Igen, ez minden bizonnyal az. Hallom a gépek csipogását magam mellől, amikre rá vagyok kötve. Utálom a kórházakat. Szörnyűséges emlékek kötnek ide. Jenna... Jenna és a saját hibáim emlékei kötnek ide. Jenna halála, a vele közös balesetem, ami számára végzetesen végződött. És a túladagolásom. Még frissen él az emlékeimben, amint az ájulásig vettem be a gyorsítót. Hallom a fülemben a sziréna éles hangját. Hallom amint anyám üvöltve sír. Majd aztán emlékszem mikor kinyitottam a szemeimet a barátaim vörösre sírt tekinteteivel találtam szembe magam. Ismét körbe pásztáztam a szobát, mire a szemem megakadt egy hajzuhatagon. Egy barna fürtös hajkoronán, ami a lábamra volt dőlve. A haj tulajdonosának arcát nem láttam, de fogalmam sem volt, ki is lehet ő. Bár ijesztően közel volt hozzám. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és az anyám lépett be rajta. Mikor meglátta, hogy ébren vagyok, elsírta magát, majd oda rohant hozzám és megölelt. 

- Anya... - mondtam nyöszörögve. 

- Istenem Kicsikém. - simogatta az arcomat. Ekkor éreztem, hogy a lábamról feltápászkodik az a bizonyos idegen. - Mark, fent van! - sírt örömében az anyám. A Marknak nevezett idegen szintén oda sétált felém, majd  mikor meglátta, hogy tényleg ébren vagyok, ő is elsírta magát, és a fejét a nyakhajlatomba fúrta. Őőő oké, ez nagyon fura. - Elmegyek szólni az orvosnak. - mondta anya. 

- Mia, azt hittem sohasem kelsz fel. - sírta Mark a nyakamba. Én pedig csak feküdtem ott mint valami fadarab, és nem mozdultam. Nem szóltam semmit. Ki az isten ez a srác? Ekkor valaki ismét bejött az ajtón, aki nem más volt mint az apám. Oda sétált Markhoz, majd megveregette a hátát. Apa is sírt. Mi az isten történt?! 

- Apa... Mi történt? - kérdeztem kétségbeesve. - Ugye nem adagoltam megint túl magam? 

- Dehogyis Szívem. Motorbaleseted volt. - mondta, nekem pedig az egekig szökött a szemöldököm. 

- Motorbaleset? Hogy lehetséges ez? 

- Motoroztál, és egy őz futott ki eléd. Teljes hihetetlenség hogy túl élted. Hiába volt rajtad sisak, hatalmasat estél. Eltört a jobb kezed, a bal csuklód, ahogy két bordád is, és a bal sípcsontod, bár azok már meggyógyultak. Majdnem le is bénultál, de a műtét szerencsére sikeres volt. Viszont nagyon brutális agyrázkódást szenvedtél. És a motorod teljesen tönkre ment. - ismertette Apa a helyzetet. 

- Nekem nincs is motorom! 

- Igen, pontosabban Marké. De ez most nem lényeg. 

- És hogy gyógyulhattak be a törött csontjaim? - annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy majd szét robbant. 

- Több mint egy hónapig voltál kómában. 

- Több mint egy hónap, az nem lehet! - hallottam ahogy a gépek egyre gyorsabban kezdtek el csipogni. Mark rám nézett. Hatalmas barna szemei vannak, és elképesztően helyes. Látszik rajta, hogy régen aludt már egy igazán jót. Csak nézett engem. - Te meg ki a fene vagy?! - estem neki. A srác olyan fejet vágott, mintha felképelték volna. 

- Mia... - akart volna simítani egyet az arcomon, de én elfordítottam a fejemet. 

- Apa, ki a franc ez a srác?! És te miért nézel ki jóval öregebbnek, mint mikor utoljára láttalak, ha csak egy hónapig voltam kómában?! - a gépek pedig csak még jobban csipogtak és csipogtak. 

- Mia, mi az utolsó emléked? - láttam, ahogy az apám szemei ismét megtelnek könnyel. Ekkor viszont bejött az orvos, és kiküldött mindenkit. 

- Válaszokat akarok! - kiabáltam, de a doki beadott nekem valami injekciót, és ismét minden elsötétült.