IF I REMEMBER (befejezett)

Nyolcvanharmadik rész

Íme hosszú idő óta egy új rész! Remélem elnyeri a tetszéseteket. nem ígérem, hogy ez a biztos visszatérésem, de már olyan régen volt rész, hogy összeszedtem magam, és leültem írni. Őszintén megvallva hiányzott az érzés, de még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy vissza tudnék állni a heti egy két részekre, ugyanis mint kiderült a gyomorsavammal minden rendben, viszont stresszkezelési problémákkal küzdők, és ezzel orvoshoz is kell forduljak. Remélem megértitek. Ha tetszett ne felejtsetek el kommentelni.  Csók: Vika

Itt állok a Juliard várakozó termében. Várom, hogy bemondják a nevem. Már előttem mindenkit behívtak, ugyanis érkezés sorrendben hívnak be. Félek. Egyszerűen remegek mint a kocsonya, és mióta itt állok a várakozóteremben meg sem szólalok. Mark simogatja a hátamat, és próbál nyugtatni de egyszerűen nem megy.

- Mia... Nyugodj meg kérlek. Nem lenne túl jó, ha elájulnál. Menni fog, és fel fognak venni. És nem azért mert én garantálom, hanem mer5t fantasztikus vagy. - mondta, majd adott egy puszit az arcomra. Halványan rá mosolyodtam, majd tovább szorongattam a kezét. Hatalmas segítség volt, hogy itt van. Ha nem lenne, akkor teljesen biztos, hogy be se jövök a kapun, hanem felszállok a repülőre, és haza megyek.

- Amelia Elizabeth Dark, kérem fáradjon be a vizsgaterembe! Amelia Elizabeth Dark, kérem fáradjon be a vizsgaterembe! - hallatszódott meg egy férfi hang a bemondóban.

- Hajrá. Tudom, hogy fantasztikus leszel. - ölelt át szorosan. A fejem a nyakhajlatába fúrtam, majd elengedtem őt, és elindultam befelé. - Mia! - kiabált hirtelen utánam Mark, mire visszafordultam.

- Hm?

- Szeretlek. - mondta, mire bennem megfagyott a vér. Egyszerűen alig kaptam levegőt. Na szép az adrenalintól már így is az ájulás szélen voltam, most meg ez! - Baszki most még fehérebb lettél. - nevette el magát kínosan. - Na mindegy majd megbeszéljük. Most menj. - én pedig ismét megfordultam, és beléptem a terembe. Hatalmas előadó terem volt, rengeteg bordó székkel borítva.

- Jó napot! - köszöntem vékony hangon. Előttem ült négy zsűri. Két férfi és két nő. - Amelia Dark vagyok. A pótfelvételire érkeztem. Zongorával.

- És mit fog előadni? - kérdezte a már hatvanas éveiben járó férfi professzor.

- Igazából saját készítménnyel érkeztem. - vallottam be őszintén.

- Valóban? - kérdezte a fiatalabbik nő.

- Öhm, igen. Talán baj? - estem kétségbe.

- Nem dehogy. Csak 150 diákból egy olyan bátor, hogy a saját művét adja elő. - mosolygott rám az idősebbik asszony. - Mi a címe?

- Szaturnusz. - mondtam.

- Kérem kezdjen hozzá. - mutatott a fiatalabbik férfi a zongorára, én pedig remegő kézzel kipakoltam a kottámat, majd leültem a zongorához. Nyeltem egy hatalmasat, majd lenyomtam az első billentyűt. A szívem olyan hevesen zakatolt, hogy már teljesen abban a hitben éltem, hogy ki fog ugrani a helyéről. Majd játszottam. Folyamatosan megállás nélkül. Csak a billenytűket figyeltem. A végén már teljesen átszellemülve játszottam. Megfeledkezve arról hol vagyok, és mi a tétje éppen annak amit csinálok. Olyan volt minden, mintha otthon ültem volna a szintetizátorom előtt, és játszottam volna. Otthon... eszembe jutott az emlék, mikor a Szaturnuszt komponáltam. Még az előtt volt, hogy megismerkedtem volna Mark-al. Amikor még minden olyan szürke és monoton volt. A szememből kigördült egy könnycsepp, az ujjaim pedig megálltak. Vége volt. A zsűri állva tapsolt, én pedig az orrom alatt motyogtam, hogy köszönöm. A könnyeimtől homályosan láttam, de nagy nehezen kibotorkáltam az ajtón, ahol Mark már várt engem, és szorosan magához ölelt. 

- Csodásan játszottál! Végig néztem az egészet. - monda miközben simogatta a hátamat, én pedig csak hüppögtem. Kellett legalább 20 perc mire megnyugodtam. A többi későn felvételizővel ott ültünk a váróban, és vártuk az eredményt, ugyanis ma rakják ki az iskola falára, hogy kik jutottak be. 

Több mint másfél órán keresztül vártunk, mindenki idegszála már pattanásig feszült. Egyszerűen rettegtünk, hogy bekerülünk e vagy sem. Mindenki aki itt ült, álma az, hogy bekerüljön a Juliard-ra. És ekkor egy nő lépe be az ajtón, szó nélkül odasétált a falhoz, ahova kiszögelt egy papírt. 

- Itt vannak azoknak a nevei, akik bekerültek. Akik nem, sajnáljuk, következő évben újra próbálkozhatnak. - azzal elhagyta a termet. Mindenki egy emberként pattant fel, és tolakodtak a papírhoz, kivéve én. Volt aki elkezdett ugrálni örömében, és azt kiabálta, bent vagyok, de volt olyan is, aki sírva kiszaladt az ajtón.  Mikor leült a tömeg, és mindenki biztosra megnézte, hogy bent van e vagy sem. Nehezen ugyan, de feltápászkodtam a székről, és oda mentem a kifüggesztett papírhoz. Szemeimmel végig futottam a lapot, és felsóhajtottam. 

- Na? - jött oda mellém Mark. 

- Bent vagyok...