IF I REMEMBER (befejezett)

Negyedik rész

10 perc motorozás után megállt. 

- Megjöttünk. - mondta, én pedig levettem a fejemről a sisakot és megnéztem pontosan hová is hozott engem Winslow. Egy kis eldugott parkba. Csak egy idős bácsi és egy idős néni kézen fogva sétálgattak itt. A városi parkok mindig hangosak és tele vannak emberrel de fogadok, hogy ezt a helyet alig páran ismerik. 

- Nem rossz. - mondtam, majd leültem az egyik padra, Mark pedig mellém. - Mi lesz ha nem leszek elég jó a bandának? - kérdeztem. 

- Ne viccelj. Fantasztikusan játszol. Már nagyon rég óta keresünk ilyen embert. - mondta Mark. - Mióta játszol? - kérdezte. 

- Nem rég. Két éve kezdtem, viszont rengeteget bele adtam, hogy két év alatt négy évnyi anyagot tanuljak. - mondtam. 

- Azt látom. Hihetetlenül tehetséges vagy. - kacsintott rám. - Amúgy, hogy találtad ki a dallamokat? Még mindig nem értem. 

 - Szoktam dalokat irogatni és onnan... - vontam meg a vállam. 

- Várj,te írsz dalokat? - kérdezte. 

- Az azért erős túlzás. - mondtam. 

- Tudsz most mutatni nekem egyet? 

- Nem! Biztos hogy nem! - ellenkeztem. 

- Ne már! Mostmár egy bandában vagyunk, meg kell mutasd! - mondta. 

- Az, hogy egy bandában vagyunk, nem is jelenti azt, hogy jogod van a saját dolgaimhoz. Ezeket én csak... Magamnak írom. 

- Hallottam a dallamát. Vagyis csak egy részét, és hihetetlen jó volt. Szeretném látni a szövegét.

- Mark, nem. - ráztam meg a fejem.

- Amelia, de. - mondta mosolyogva.

- Ezeket senki nem látta, és senki nem is fogja.

- És ha holnap elviszlek vacsorázni, úgy se mutatod meg? - kérdezte hirtelen.

- Mi? - kérdeztem vissza. - Te most randira hívtál? 

- Meglehet. - vonta meg a vállát. 

- Hihetetlen vagy. - nevettem fel. 

- Csak bevállalós.-- kacsintott rám. 

- Jól van, Menőkém. - fontam keresztbe a karjaimat magam előtt. - Ha elviszel vacsorázni megmutatom. - mondtam mosolyogva. 

- Akkor jól van. - mondta, majd lassan elindult felém. Mély levegőt vettem. Már alig volt pár centi az ajkaink között. A szeme a szám és az én szemem között cikázott. Majd hirtelen kikerült. Erősen lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni.

- Miért éri ez meg neked? - fordultam utána széttárt karokkal, mire ő megtorpant. - Miért csinálod ezt? Egyszer nagyképű vagy, utána kedves, majd vicces, és mind ezek után, mint aki megszilárdul. Elhívsz randizni, pedig kitudja hogy fog elsülni, és elméletileg ezek után egy bandában leszünk. Úgy ahogy mondtad, bevállalós vagy. De ha mind ezeket bevállaltad, miért nem csókoltál meg? Miért lettél megint olyan, mint amilyen az iskolában szoktál lenni? Úgy mész végig a folyosón mint aki nem bízik az emberekben. És lenézi az emberi érzéseket. 

- Mert talán így van! - fordult felém. - Lenézem az emberi érzéseket. A kedvességet a szeretetet a gyengédséget. Talán mert nekem ezekből egy sem adatott meg. A szüleim elhagytak, egyedül élek hosszú évek óta. Neked meg apuci és anyuci minden csettintésedre ugranak. Tudod Mia, az élet nem mindig ilyen egyszerű! - mondta. A szemeim kikerekedtek, a szám pedig egy hatalmas ó betűt formált. Majd csak gúnyosan elröhögtem magam. 

- Mekkora egy seggfej vagy, Mark. - mondtam, majd kikerülve őt, elindultam fogalmam sincsen hová, mert egyáltalán nem tudom, a város melyik felében vagyok.