IF I REMEMBER (befejezett)

Hatvanhetedik rész

Ott álltam Sonja termének ajtaja előtt, és remegve nyúltam a kilincs felé. Egyszerűen rettegtem a visszautasításától. De meg kellett tennem. Erőt kellett vennem magamon, mind a kettőnk érdekében. Kopogtam az ajtón, majd Sonja szólt, hogy szabad, én pedig bementem. Mikor meglátott a földbe gyökerezett a lába, ahogy az enyémek is.

- Mit keresel itt? - kérdezte ridegen.

- Szeretném, ha tudnád az én oldalamról is a dolgot. Hibáztam igen. De egyszerűen csak összecsaptak a fejem felett a hullámok, és nem láttam túl az önző kis problémáimon. Sonja te vagy a legjobb barátnőm, és nem tudom elviselni a tudatot, hogy ezt nekem köszönheted. - mutattam körbe a szobán. - Mindennél fontosabb vagy nekem, rosszban jóban egymás mellett voltunk, és kitartottunk. Erősek voltunk, és még azok is maradhatunk. - mondtam könnyes szemmel, majd kicsit közelebb léptem, de úgy, hogy ne legyek tolakodó.

- Anya megmutatta az új számodat. - mondta, majd oda adta a lejátszómat.

- Legalább tetszett valamennyire? - kérdeztem, miközben letöröltem egy csordogáló könnycseppet az arcomról.

- Minden számodat imádom Mia. Nálam nagyobb rajongód nincsen. - felelte. Ekkor felnéztem és láttam hogy sír. Gondolkodás nélkül dobtam rá az ágyra a lejátszómat, és öleltem át jó szorosan a legjobb barátnőmet. Mind a ketten sírtunk és szorítottuk egymást. Azt hiszem ekkor történt az, amikor a kettőnk közé épült fal leomlott. - Sajnálom, azokat a csúnya dolgokat amiket a fejedhez vágtam. Nem a te hibád, hogy beteg lettem.

- De közre játszottam benne. És már ez is bőven elég. - simogattam a hátát.

- Fátylat rá. Én voltam a buta, amiért idáig hajszoltam magam. Most már mellettem vagy.

- Mindig. - öleltem át ha lehet még ennél is jobban.

- És örökre. De Mia... mondanom kell valamit. - engedett el, és én is eképp cselekedtem, így egymás szemébe tudtunk nézni. - A pszichológus úgy véli, jót tenne egy kis környezet változás. És a szüleim is örülnek neki. Ezért három hónapra elköltözünk, de lehet akár ötre is, amíg a szüleim úgy nem érzik teljesen meggyógyultam.

- Tessék? - kaptam teljes sokkot. - És te nem próbáltad meg lebeszélni őket?

- Dehogynem. Mondtam nekik, hogy ez csak ilyen kis átmeneti időszak volt, és nem kell elmenni, mert máris semmi bajom. Az a rohadt agyturkász nem tágított, és így a szüleim sem. - mondta nagy hévvel.

- És, ho-hová mentek? - dadogtam mert még mindig alig tértem magamhoz.

- Magyarországra. Anyunak lakik ott valami barátnője, aki kölcsön adja nekünk az egyik házát, valahol az országon belül vidéken.

- De hát az az ország Európában van. Annyi ideig nem láthatlak? Három vagy akár több hónapon keresztül? - kezdtek kiakadni.

- Tudom, de mindennap fogunk videochatelni. És hidd el, a három hónap csak úgy el fog rohanni a fejünk felett. - bíztatott.

- Csak tudod... Te is elmentél, mert miattam lettél beteg. Zack is elment, mert miattam össze tört a szíve. - lábadt könnybe ismét a szemem.

- Nem miattad lettem beteg. - fogta közre a két kezemet. - És sem Zack, sem én nem hagytunk el, és nem is fogunk soha. Csak néha az embernek közbe jönnek olyan dolgok, amiket nem akart, és nem tervezett. De ez nem azt jelenti, hogy lemondunk azokról, akik fontosak a számunkra. Mikor meghalt a nővéred, sem mondtál le rólunk. Azért mert baromi messze leszek tőled, nem fog megszűnni a barátságunk. - ölelt meg újra.

- Megígéred, hogy legalább minden második nap fel fogsz hívni? - kértem őt sírva.

- Hát persze. Tudni akarok majd minden szaftos dolgot. - azon a délutánon elkísértem haza a Marshall családot, és segítettem a legjobb barátnőmnek összepakolni, mivel este hétkor ment a repülőgépük Budapestre. Természetesen Markal kikísértük őket a reptérre is. A többieket direkt megkértük, hogy búcsúzzanak el tőle még otthon, ne keljen kellemetlenül éreznie magát a reptéren. Az egyedüli akit nem tudtunk elérni, az David volt.

- Nagyon vigyázz magadra Marshall. - ölelte meg Mark Sonjat.

- Úgy lesz. Te is vigyázz magadra Mark, meg persze a legjobb barátnőmre is.

- Úgy lesz. - miután elbúcsúztak egymástól, sort került rá is.

- Jézusom Mia, ne nézz így rám. - mosolyodott el Soni.

- Csak most kaptalak vissza. Nem veszíthetlek el már most.

- Mondtam már, hogy nem fogsz. Mindennap vagy telefonálunk, vagy chatelünk. És három hónap tényleg hamar el fog telni. Higgy nekem. - kacsintott rám.

- Én hiszek. - mosolyodtam el. Ekkor pedig kiabálásra lettünk figyelmesek a háttérből.

- Sonja! Sonja várj! - megfordultunk, és annyit láttunk, hogy Dave rohan felénk.

- Dave, szia! - csillant fel Soni szeme. Ő rá vártunk, mikor a többiek elbúcsúztak tőle, de senki nem tudta hol van, és hogy miért nem veszi fel a telefont.

- Te hol voltál eddig? - kérdezte tőle Mark.

- Ez most rohadtul nem lényeg. - mondta kissé zihlálva David. - Sonja, valamit már nagyon rég óta el akarok mondani neked.

- Mi lenne az? - kérdezte Sonja.

- Szeretlek Sonja. És nem csak mint egyik legjobb barátot. Baromi rég óta sokkal több vagy nekem mint egy barát. Ezért nem volt mostanság komoly kapcsolatom. Ezért nem örültem annak, ha valaki mindig a közeledben ólálkodott. Én szerelmes vagyok beléd. És majd megszakadt a szívem mikor láttalak a kórházban benyugtatózva. És most, mikor megtudtam, hogy el kell utaznod, egyszerűen muszájnak éreztem elmondanom ezt neked. Szeretlek. - tárta szét a karját David. Az állam a földet súrolta, ahogy csak Sonja szüleié is. Mark csak keresztbe fonta a kezeit maga előtt, és mosolygott. Sonja meg csak állt, és bámult rá Davere nagy szemekkel. Majd Soni egyszer csak elindult a fiú felé, majd lazán átdobta a karjait a nyaka körül és megcsókolta Davidet. Ha lehet az állam még ennél is lentebbre került a csodálkozástól.

- Várj még rá három hónapot, és utána innen folytatjuk rendben? - döntötték egymásnak a homlokukat.

- Várok amennyit csak kell. - kacsintott rá David. Ezután Sonja elment. És három hónapig nem láttuk őt személyesen.