Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Lappangó sötétség

– Jó, akkor ne csevegjünk – sóhajtotta Khari, s elkezdett fülelni.

– Mi volt a Központban? – érdeklődte Ekene Mositól útközben.

– Semmi különös – felelte a férfi. Ezzel a nő befejezetnek is vélte párbeszédüket, ám Mosi épp ellenkezőleg. – És Nia?

– Hogyan? – emelte meg szemöldökét Ekene.

– Szóba hozott engem, amíg távol voltunk? – kérdezte Mosi.

– Ti hímoroszlánok sosem tudjátok, mikor kell visszavonulni – sóhajtotta Ekene fejét ingatva.

– Csak kérdeztem – prüszkölte Mosi, majd oroszlán formáját átvéve kissé előre szökkent.

Chikelu csapata ezalatt szótlanul haladt nyugatra, ő és Desta már a legelején átvették oroszlán, illetve sakál alakjukat.

Tamir csapata szintén csendben várakozott, miközben Afolabi leopárdként járt-kelt a közelben. Tamirnak és Zarinának, a varázslónőnek fel sem tűnt, hogy időközben Afolabi egyre jobban eltávolodik a közelből, s egy időre elveszik a sziklák között. Percek múltán tért csak vissza, azt állítva, hogy nem látott egy fekete ruhás alakot sem a közelben, csapattársai pedig nem nagyon tulajdonítottak jelentőséget eltűnésének.

Mahado és Nala sem bájcsevegtek, hanem lehetséges barlangbejáratokat kerestek északnyugat felé, ám jó ideig nem találtak semmit sem. A leopárdlány kezdte unni a dolgot.

– Szerintem adjuk fel! – javasolta Nala. – Órák óta járjuk a köröket, ha van is itt egy barlangrendszer, nem erre van a bejárata!

– Tovább kutatunk nyomok után! – határozta el Mahado. – Használd a föld hangját, úgy talán észreveszünk valamit a közelben!

– Nem tudom használni – vágta rá azonnal Nala.

– Úgy tudtam, ez sakál- és macskavérűeknél gyakori képesség – közölte jelentőségteljesen Mahado. – Mellesleg Nia is említette, hogy már képes vagy használni!

– Szóval...

– Nala, mi bajod van? – fékezett le a tábornok, hogy a leopárdlány szemébe nézhessen. – Miért hazudtál?

– Nos... nem tudom még tökéletesen használni, így nem akartam beégni...

– Jó, akkor majd én – sóhajtotta a mágus, és már készült is megfogni a közelben lévő egyik sziklatömböt.

– Ne! Inkább majd én! – kiáltotta Nala. – Végül is, gyakorolnom kell!

– Hát legyen... – vont vállat Mahado, és ellépett a sziklától. – Nem értem a lányokat – jegyezte meg, csak úgy magának.

Nala közelebb lépett, megérintette a sziklát. Szemei macskaszemekké alakultak, karmai kinőttek, és a sziklába martak, majd a látomás elkezdődött. Nem messze tőlük, délre, Afolabi éppen egy csapat, közel egy tucat fekete ruhással tárgyalt, közöttük egy lila hajú nővel, aki a csoport élén állt. Nala jól tudta, ki az a nő.

– Szóval elhozták a tábornokot is? – kérdezett vissza sejtelmesen Zoana. – Akkor dobjunk végre neki is oda egy kis csontocskát!

– Jó ötlet ez? – kérdezte Afolabi. – Ha rájönnek, hogy nekem közöm van ehhez...

– Ugyan már, cicuskám – ingatta a fejét Zoana. – Te szépen visszamész a kis társaidhoz, és úgy teszel, mintha nem láttál volna semmit. Mi pedig addig elszórakozunk kicsit a varázslóval!