Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az oroszlán és a Rend II.

– Széth, elég! – szólt rá a tábornok keményen. – Nem most van itt az ideje a játéknak! –

A fekete sakálba, mintha villám csapott volna, azonnal megdermedt, majd négy lábra küzdötte magát, s végül emberré visszaváltozva felegyenesedett.

– Elnézést, Tábornok, ...hercegnő! – hajtott fejet, bár hangja inkább tűnt semlegesnek, mintsem bánónak.

– Térjünk a lényegre! – utasította embereit Mahado.

A kivételes helyzetre tekintettel jelenleg a Rend összes vezére összegyűlt a nagyteremben, köztük azokkal, akik egyébként is ügyeletesek lettek volna. A társaság átvonult egy, az első emeleten lévő nagyobb tárgyalóhelyiségbe, amiben egy nagy, ovális márványasztal helyezkedett el, s számos faragott szék. Ám senki nem ült le, izgatottan, egyesek zaklatottan állták körbe az asztalt, amin számos, elegáns tartóba helyezett gyertya kapott helyet. A mennyezetről egy szintén gyertyákat tartó csillár lógott, megfelelő fénymennyiséggel szolgálva.

– Elyaas hol van? – kérdezte, szavait elsősorban Imarihoz intézve, Mahado, akinek már az érkezéskor feltűnt, hogy sárkány barátja auráját sehol sem érzi a közelben, és még most sem volt jelen.

– Miután tájékoztattuk fajtársait az esetről, azt állította, hogy pihenésre van szüksége, így felvonult az egyik második emeleti szobába – felelte semleges hangon Imari.

– Értem – bólintott Mahado, némi aggodalommal hangjában. Az épület egyébként négyszintes volt, alagsor, vagyis pince, felette a magasföldszint és annak a tetején még két emelet, utóbbi háromnak egy részét az aula egyszerre foglalta magába, a felett ugyanis csupán a villa tetőzete húzódott. A tárgyalóterem pedig az első emeleten volt, s azért az emeleti szinten lévő szobák sem voltak alacsony belmagasságúak, éppen elegendően volt magas ez a terem is, hogy a tábornok hangja lágy visszhangot keltsen benne.

– Jellemző! Henyélni támad kedve, amikor ekkora veszély fenyegeti az országot! – bukott ki Széthből azonnal.

– Egyébként, ki az az Elyaas? – szólalt meg végül Sitara, aki próbált teljes erőbedobással illedelmesen és jól nevelten viselkedni, de már nem bírt tovább kíváncsiságával. – És, kezdjük ott, hogy még az embereidet sem ismerem! Egyedül Oziréval találkoztam korábban – fordult Mahado felé méltatlankodva. – Bemutathatnád már őket!

– Ebben igazad van – sóhajtotta a mágus nagy nehezen. – Ez most kiment a fejemből, de ha már itt tartunk, javaslom, tegyék meg ők maguk – pillantott sürgetően vezéreire.

A vezérek, köztük Hatti, Tamir, Nia, Mosi, Horeth, Imina, Széth, Desta és Imari bemutatkoztak a hercegnőnek, majd kezdetét vette a fejlemények kitárgyalása. Sitara ezúttal is próbált tőle telhetően alkalmazkodni és nem felhívni magára a figyelmet, nehogy még a végén Mahado kiküldje a teremből, s így lemaradjon az izgalmas részekről. A tábornok eddig úgy tűnt, kibékült a jelenlétével, és ezt jó jelnek vélte. Emellett viszont csupa rossz dolog került terítékre, köztük a tény, hogy a kémek nem akadtak a fekete ruhások nyomára, a felderítők nem vettek észre semmi különöset, s így az ügy felgöngyölítéséhez sem jutottak közelebb.

Újabb lépéseket tárgyaltak meg, amihez Tarának nem sok hozzáfűznivalója akadt, s aminek végül az ő gyomrának önkénytelen megkordulása vetett véget. Anu, akit valami furcsa szerencse folytán szintén beengedtek a tárgyalóterembe, izgatottan kezdte nyaldosni gazdája kézfejét, némi laktató vacsora reményében, mert jól tudta már, ha korog Tara gyomra, nemsokára enni fognak. Az oroszlán éhsége megjegyzése helyett azonban hamar hasa elé kapta a kezét, és zavartan vigyorogni kezdett.