Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Théba utcái II.

A Nap-negyed főterén állt Amon-Ré temploma, a Naptemplom, ahol a Napisten fiainak és lányainak is szentélyeket építettek. A Napsétány főtérre forduló piacszakaszához érve hirtelen ismerős szagra lett figyelmes, s azzal egyetemben egy fekete árnyat vett észre az emberek lábai mentén felé haladni. A fekete, rövidszőrű kutya szélvész sebességével vágtatott az irányába, hosszú fülei fejére tapadtak, ahogy megfeszült az erőlködéstől. Pillanatok alatt odaért hozzá, és felágaskodva, lábait a csípőjére helyezve az arcát kezdte nyaldosni. Magas, vékony, agárszerű kutya volt.

– Anu, Anu! – köszöntötte Tara nevetve a fekete ebet, és eltolva arcától megsimogatta hosszúkás fejét. Ő erre ragaszkodóan nyüszíteni kezdett, gombszerű, barna szemei ragaszkodóan csillogtak. – Anu, már nekem is hiányoztál! – sóhajtotta Sitara, s leguggolva magához szorította kutyáját. – Szerencsére a pántod még megvan – mondta, a kutya nyakára kötött, saját öltözetéhez hasonló, ezüst írásjelekkel díszített kendőre célozva. – Másképpen, hogyan tudná mindenki, hogy te a hercegnő barátja vagy? – Anu megcsóválta a farkát és újból arcon nyalta Tarát, aki ettől önkénytelenül elmosolyodott. – Na, gyere, menjünk! Nana már biztosan ideges, mert nem tudja, miért szaladtál el mellőle!

Sitara és Anu együtt indultak tovább a széles, vásári standokkal teletömött sétányon. A hercegnő lábai körül sündörgő fekete kutya egyébként a fekete sakálistenről, Anubiszról, a holtak védelmezőjéről kapta a nevét, akire külsőleg nagyon is hasonlított. A hercegnő még kölyökként talált rá, négy éve, nem sokkal szülei elvesztése előtt. Az árnyékban kuporgott, egyedül egy elhagyatott mellékutcában és fájdalmasan vonított. Az oroszlánlány szíve megesett a kölyökkutyán és maga mellé vette. Azóta öt év telt el, és mostanra Anu és ő elválaszthatatlan társakká váltak. Az eb mindig mellette volt, ragaszkodott hozzá, és segített átvészelni azt a szomorú időszakot is, amikor a szüleit elvesztette.

Közel a Naptemplom előtti térhez, amibe a Napsétány torkollt, ott állt a negyed legjobb pékjének aranyszínű textíliával lefedett standja. A pék maga a stand mögötti sütödében ügyködött, így az eladásokkal legújabb, lelkes alkalmazottja foglalkozott. Nailah mosolygós, szeleburdi lány volt. Nagy, zöld szemei élénken csillogtak kerek, világosabb kreol árnyalatú arcán. Félhosszú, barna haja meztelen vállaira hullott, melyeket szabadon hagyott térd felé érő, krémszínű tunikája. Az anyagot széleinél aranyszínű minta díszítette, derekán egy széles, aranyszínű övvel simult Sitaránál kicsivel magasabb és karcsúbb alakjára. Pár aranykarkötőnél és egy arany nyakéknél ő sem hordott több ékszert. Világos bőrből készült csizmái szaporán dobogtak, ahogy az áruk körül sürgött-forgott.

– Nana! – kiáltott oda neki Sitara, és lelkesen odasietett a különböző méretű kenyerekkel és édes pékáruval telerakott asztalhoz. – Nana! – köszöntötte barátnőjét.

– Tara, de jó, hogy végre itt vagy! – köszönt vissza a lányka szokásos, kicsattanó jókedvével. – Már azt hittem, hogy valami baj történt, hogy rád omlott a templom, vagy kivégzett valami bérgyilkos, mert délre beszéltük meg a találkozót, és már egy óra is elmúlt, és... – hadara hevesen.

– Hé, nyugi, nyugi! – csitította a hercegnő. – Nem történt semmi ilyesmi, csak a nagyapám nem akart elengedni...

– Akkor hogyhogy itt vagy? Elszöktél?!

– Hisz ismersz – kacsintott rá az oroszlánlány pajkosan. – Persze, hogy elszöktem!

– Jaj, te! – szidta Nailah játékosan, mutató ujját ingatva. Kilépett a kenyeresasztal mögül, és a két barátnő odaadóan megölelte egymást. Sitara nem tudta nem észre venni a barna lány hajából és ruháiból áradó fahéj, szerecsendió és gyömbér illatát.