Ma péntek van, ami azt jelenti, hogy egész nap színpadi próbák lesznek. Most reggel 8 van, mert sikeresen nem felejtettem el bekapcsolni az ébresztőt. Mikor végre kicsit magamhoz tértem, vettem észre az alattam lévő rajzot. Hogy még reggel is Yunhót kell néznem... Te jó Isten! Egész jól eltaláltam csodálatosságát. Még pár percig bámultam a művet, majd inkább lementem a konyhába, ahol összefutottam egy álmos Seonghwával.
– Szia Kyongie! – köszönt aranyosan. Sosem fogom megszokni, hogy így hív.
– Jó reggelt! – köszöntem kicsit halkabban.
– Tessék! – nyújtott kezembe egy bögrét. – Ugye két édesítővel szereted?
– Igen! – lepődtem meg. – Honnan tudtad?
– Jongho említette még valamikor – adott magyarázatot kérdésemre.
– Köszönöm szépen – kortyoltam bele boldogan a forró italba. – Nagyon finom!
– Ennek örülök – mosolygott kedvesen. Miután megittam, együtt megcsináltuk a reggelit. Míg ő megterített, megkért, hogy szóljak a többieknek. Először Hongjoonghoz kopogtam be. Ő már ébren volt, úgyhogy nem volt semmi probléma.
– Jó reggelt! – mosolyogtam. – Kész a reggeli.
– Jó reggelt! Köszi, hogy szólsz. Mindjárt megyek – viszonozta mosolyomat. Tovább mentem az emeletre. Először Yeosang és Wooyoung szobájába kopogtam be, majd nyitottam be.
– Jó reggelt! – köszöntem nekik is. – Gyertek, Kész a reggeli.
Mivel egyikük sem mozdult meg igazán, először Yeosanghoz vettem az irányt.
– Yeosaang~ – kezdtem óvatosan rázni a vállát.
– Még öt perc – kezdett nyammogni. Hát ez haláli! Hogy lehet valaki ennyire édes?
– Yeosangie~ kelj fel! – kezdtem bökdösni. Erre már kinyitotta a szemeit, majd álmosan elmosolyodott. ÁÁÁÁÁ A SZÍVEM BEADTA A KULCSOT!!!!
– Jó reggelt! – kezdett nyújtózkodni. – Youngot hagyd csak rám – mosolygott még mindig.
– Köszi – mosolyogtam én is, majd elhagytam a szobát. Következő szoba Jonghóé és Mingié volt. Oda is bekopogtam, majd benyitottam. Jongho már az ágyon ült és telefonozott, viszont Mingi még az igazak álmát aludta.
– Jó reggelt! Kész a reggeli – mosolyogtam Jonghóra, aki erre felnézett a telefonjából.
– Szia! – mosolygott, majd fogta magát, és ráugrott Mingire. – ÉBRESZTŐ!
– ÁÁÁÁÁÁ! – kiáltott fel Mingi. – Ezt hányszor fogod még megcsinálni? – kérdezte nyűgösen, miután leesett neki, hogy épp nem meg akarják gyilkolni, csak az aranyos maknae köszönti.
– Addig, amíg meg nem unom – válaszolta Jongho váll vonva, mire felnevettem. Ezek idióták.
– Szia Jinkyong! – integetett nekem vidáman, mire visszaintettem.
– Hali! – mosolyogtam. – Majd gyertek enni! – mondtam, majd az ő szobájukat is elhagytam. Az utolsó szobához mentem, és bekopogtam. Most még választ is kaptam, úgyhogy bármiféle rossz érzés nélkül, benyitottam.
– Jó reggelt! – léptem be. Yunho az ágyon feküdt és elmosolyodott.
– Szép jó reggelt! – vigyorgott, ekkor láttam meg Sant is, aki Shibert ölelgetve aludt.
– Kész a reggeli – mondtam, majd elhagytam a szobát. Basszus! Ha egy fiú kiváltja belőlem a tsundere énemet, akkor már gondok vannak. Ez csak a rajongás miatt van valószínűleg, de akkor is. Nyúúú!
Végre visszaértem az asztalhoz, ahol már ott ült Yeosang, Wooyoung, Hongjoong és Seonghwa is. Leültem Yeosang mellé, aki rám mosolygott, amit viszonoztam, és vártuk a többieket. Lassacskán ők is megérkeztek, úgyhogy elkezdtünk enni. A reggeli befejeztével mindenki elment készülődni. Mivel még mindig volt másfél óránk, ezért gyorsan nekifogtam az ebédnek, amíg Seonghwa elmosogatott.
– Annyira hálás vagyok a segítségedért, hogy azt el nem tudom mondani – hálálkodott. Ne legyen már ennyire cuki.
– Igazán semmiség – mosolyogtam. – És tényleg ez a minimum azok után, hogy befogadtatok.
– Tudnál hova menni, ha kidobnánk. Mondjuk az nem túl valószínű, hogy bekövetkezik – mosolygott még mindig nagyon aranyosan. – Úgyhogy egyáltalán nem érdeked, hogy besegíts – mondta fej rázva.
– Dehogy nem. Már mondtam, hogy szörnyen unalmasak vagytok félholtam – nevettem fel.
– Szóval csak ezért – értette meg egy nagy mosollyal. – És mit készítesz? – jött oda hozzám, mivel befejezte a mosogatást. Áthajolt a vállam fölött, és bele szagolt a készülő ételbe. Na, nem kell mondanom, mennyire elképesztően zavarba jöttem, és milyen gyorsan kezdett el verni a szívem.
– Öhm. K-készítek öhm... Mit is? – kezdtem el zavaromban dadogni és kicsit nevetgélni. Ezen ő is elkezdett nevetni, majd összekócolta a hajam. – A hajamat ne! – néztem rá felfújva az arcom, amin még jobban elkezdett nevetni.
– Jó jó, bocsánat! – emelte fel kezeit védekezően. – Szóval mit is csinálsz? – kérdezte kíváncsian. Mivel végre hátrébb állt, újra tudtam gondolkozni.
– Rizses húst – válaszoltam végre kérdésére.
– Az finoom – lelkesedett, mint egy gyerek, amin most én nevettem el magamat. – Ha nem gyújtod fel a konyhát, akkor megyek készülődni.
– Már vagy egy hete főzőcskézek, és eddig nem gyújtottam fel semmit – tettettem felháborodást. – Mindenkire rászólsz vagy csak én érdemeltem ki? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mire elgondolkozott.
– Igazság szerint nem igazán akad más, akire rászólhatnék – utalt arra, hogy senki sem szokott főzőcskézni. Hát jól van. XD Ezután el is hagyta a konyhát, úgyhogy folytattam a tevékenykedést. Nagyjából háromnegyed óra alatt sikerült is összehoznom. Hajaj! Így is nagyon gyorsan meglettem, de alig maradt időm elkészülni. Gyorsan felrohantam a szobámba, hogy megcsináljam a sminkem, és felöltözzek.
Egy fél óra alatt sikerült is elkészülnöm (csak felvettem egy szürkéskék hosszúujjút, amit betűrtem egy fekete rakott szoknyába), úgyhogy még volt negyedórám elcsomagolni. Ez húzós volt, de sikerült mindent megcsinálnom. Negyed 11-kor már sikerült is elindulnunk, 11-kor pedig már Byeol vezetésével a színpadhoz tartottunk. Nem tudtam, hogy ügynökségeken belül még színpad is van. Bár nem tudom, mire számítottam.
Mikor megérkeztünk, a srácok rögtön mentek is a színpadra, én pedig leültem az első sorba, hogy onnan nézzem őket. Ránéztem a telefonomra, jött-e értesítésem, és meglepődve láttam családom üzenet váltását.
Nem tudtam levenni a szemem a fiúkról. Ez így olyan, mint egy magán koncert. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy elbőgjem magam. A dalokat velük együtt énekeltem. Mindig is el akartam jutni egy koncertjükre, csak sosem volt rá elég pénzem. Szüleim nagyon szeretnek, és minden fontosat megadnak, de magamra mindig nekem kell költenem, ha az nem létszükséglet. Hogy érthetnék meg, hogy nekem látnom kell őket, vagy belepusztulok? Erre most itt ülök, egyedül a közönség soraiban, és hallgatom és nézem őket, velük együtt énekelve. Egy álmom vált valóra! Jó, elég béna vagyok, hogy ez az egyik álmom, de nekem nagyon fontosak. Ha nem lettek volna, akkor jelenleg olyan állapotban sem lennék, mint most. Első nagyobb pofára esésem után, azt hittem mindennek vége. Hogy többé nem akarok élni. Hogy mindent elvettek tőlem, ami vagyok. Hogy soha többé nem leszek boldog. Hogy többé semmit sem érek. Aztán megismertem a bandát, és hirtelen volt miért élnem. Már az is elég volt, ha hallgathattam a zenéiket. Ők a megmentőim. De ezt soha senki nem fogja megérteni, sem megtudni. Ha ők nem lettek volna, nem tudom most mi lenne. Valszeg öngyilkosságra nem vetemednék, de egyértelműen egy 200 kilós roncs lennék. Végül csak végig folyt arcomon egy könnycsepp, de azonnal letöröltem, és inkább énekeltem tovább. Nem kell mindenért sírni. Hát nem hiszem el magam!
2 órakor tartottunk egy kis szünetet, mert hiába voltak még mindig nagyon ügyesek, azért látszott, hogy alig állnak a lábukon. Bementek a színfalak mögé és volt, aki a kanapéra, más pedig egy székbe roskadt le. Én előszedtem az ebédeket, és mindenki kezébe nyomtam egy dobozt. Mind csöndben elkezdtük enni, majd miután befejeztük, mindenki lecsukott szemmel pihent. Elképesztően aranyosak voltak. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy fel ne sikítsak.
– Most már elég a pihenésből! – csapta össze kezeit Byeol olyan tíz perccel később, amitől többen is összerezzentek. Mindannyian lassan és komótosan felkeltek, majd kimentek a színpadra. Én is visszamentem az első sorba, és újból csodálattal bámultam őket. Annyira tehetségesek! Nem tudom, hogy csinálják ezt. És hogy hogy bírják. Elképesztő, hogy egy idol minek van kitéve minden nap. Ez nem egészséges! Ráadásul, ha még diétáznak is! Én nem tudom, emellett mit kell még diétázni? Ez a része nem tetszik a szakmának. Maga a fellépés rész, és az, hogy azért fizetnek, hogy énekeljek és táncoljak, igen. De úgysem leszek soha idol, szóval mindegy. De az a baj, hogy nincs B tervem. Mert az A örökké az, hogy idol akarok lenni. B pedig... Hát nincs. Orvosihoz lusta vagyok, pedig maga a pszichiátria érdekel. Az a baj, hogy a rajzolás az, ami még nagyon érdekel, de hiába van terveim közt, mégsem érzem, hogy jó lenne, mint jövőbeli munka. De majd elválik. Mondjuk azok után, amiket Min mondott... Kicsit még inkább úgy érzem, semmit sem érek. De majd elmúlik. Ugye?
– Jinkyong, melyik a kedvenc dalod tőlünk? – kérdezte Hongjoong, ezzel teljesen kizökkentve engem. Várjunk, mi? Hogy jött ez? Még mindig itt vagyunk.
– Öhm. Talán a Promise – mondtam őszintén. Teljesen hozzám szól. Hogy megvéd bármi van, és nem engedi, hogy lehúzzanak, hogy összetörjenek. Persze, minden olyan emberhez szól, aki magáénak érzi. Én is egy vagyok közülük.
– Oké – mosolygott, majd odament Byeolhoz. Nem igazán értem a helyzetet. Most akkor mi van?
Nem kellett sokáig értetlenkednem, ugyanis pár perccel később beálltak a kezdő pozícióba, és megszólalt a Promise alapja. A szívem kihagyott egy ütemet, majd eszeveszett gyorsasággal kezdett a torkomban dobogni. A szemeim kitágultak, az ajkaim elnyíltak. Hát én... Én... Nem tudom... Szerintem most megyek és meghalok. Nem. Inkább itt halok meg, hogy hallgathassam. A szemem megtelt könnyekkel, de nem hagytam, hogy elsírjam magam. A dal valami eszméletlen szép volt. A tánc is. És ők is. Az egész olyan szép volt. Mintha minden egyes másodperc lett volna egy óra, de nem bántam, mert minden egyes pillanatot ki akartam élvezni.
Aki énekelt mindig nekem énekelte. Vagy lehet csak sokat képzelek magamról. Biztos, hogy látták minden egyes rezdülésemet. Ezért is biztos voltam benne, hogy én bizony nem fogok sírni! Még csak az kéne! Mikor odaértek az első refrénhez, én is velük énekeltem. És onnantól kezdve végig. Most nem úgy ahogy szoktam, beleéléssel. Inkább csodálattal, és szinte észre sem véve. Annyira jó volt! Nem akartam, hogy véget érjen a szám! Ez volt eddigi életem legszebb három és fél perce. Miért kellett ilyen hamar véget érnie? Mikor befejezték mind rám mosolyogtak, amitől a szívem ismét kihagyott egy ütemet. Hogy lehetnek ilyen édesek? Nem értem. Most vettem csak észre, hogy már 6 óra volt és ez minden bizonnyal a nap zárószáma volt. Nem hiszem el. Ilyen fáradtan még mindenképp előadtak nekem egy dalt? Én szerintem itt helyben elalélok. Még mindig tátva volt a szám, és kikerekedett szemekkel néztem immár magam elé, mivel a többiek elmentek átöltözni. Szerintem én itt éjszakázom. Az biztos, hogy többé meg nem mozdulok. Túl sok volt ez a pici szívemnek. Túl sok.
– Kyongie! Mehetünk? – jött oda Seonghwa mosolyogva. – Kyongie~ – nyújtotta el nevemet, mert nem úgy tűntem, mint aki bármit is fog reagálni – Gyere! – mondta, majd már készült felhúzni, amikor magamhoz tértem.
– Persze, mehetünk! – mondtam miközben felálltam. Aj, még egy ilyen idilli jelenet után is képes vagyok kínosan viselkedni! Miután elköszöntünk Byeoltól, beszálltunk a buszba. A többiek fáradtan huppantak le az ülésekre, én pedig még mindig kicsit megszeppenve. Már egy ideje mentünk, amikor végre megszólaltam: – Nagyon szépen énekeltetek – mondtam hallkan, és többet nem mondtam. A többiek csak mosolyogtak.
Mire megérkeztünk a dormba, Hongjoong, Yunho és Mingi már el is aludt, úgyhogy őket becipelték a többiek. Nem túl szerencsés, hogy a két óriás elaludt, de sebaj. Valahogy Seonghwa és Jongho bevitték őket. Én szó nélkül azonnal a konyhába mentem, hogy csináljak valami vacsorát. Gondolom ennyi munkától, már mind nagyon éhesek. Mikor azzal megvoltam, elmentem Seonghwához, hogy megkérdezzem, szerinte együnk-e már? Bekopogtam az ajtón, s amint kiszólt, be is mentem.
– Seonghwa, csináltam vacsorát – mondtam neki.
– Azta! Köszönöm szépen – lepődött meg Seonghwa nem értem min. – Akkor szólok a többieknek.
– Oké! – mosolyogtam rá, majd elhagytam a szobáját. Megterítettem, majd leültem, és vártam, hogy mindenki megérkezzen. Lassan mindenki megérkezett, úgyhogy el is kezdtünk enni.
Miután befejeztük, mindannyian elvonultunk a szobánkba. Én beugrottam az ágyba, és elkezdtem nyomkodni a telefonomat.
Elindultam Hongjoonghoz. Gondolom illene szólnom, meg akkor el kéne kérnem a számát is, ha valami gond lenne. Bekopogtam az ajtaján majd egy „szabad" után be is nyitottam. Épp az ágyon fetrengett papírokat olvasva.
– Öhm, Hongjoong! – kezdtem bele mondandómba, bár még nem tudom, hogy ennek van-e értelme... – Holnap találkozom barátaimmal. Csak gondoltam szólok – mondtam félénken.
– Jó, hogy szólsz – mondta mosolyogva. – Akkor megadom a számom. Hívj, ha bármi van! És te is add meg!
Bólintottam, majd számot cseréltünk.
– És hova mentek? – kérdezte kíváncsian.
– A Quicklybe – mondtam, mire még nagyobbra nőtt a mosolya.
– De jóóó! – lelkesedett. – Akkor nem szeretnél nekünk is venni bubble-t? – kérdezte kiskutya szemekkel, amin felnevettem.
– De, persze, csak írjatok listát! – nevettem.
– Aaa, köszi – hálálkodott –, és adok pénzt – majd nyúlt a táskájához.
– Jaj, dehogy kell! – mondtam, de mintha meg sem hallotta volna, a kezembe nyomta.
– És vedd ebből nyugodtan magadnak is – mosolygott.
– Nem fogom, de köszönöm – mosolyogtam. – És öhm, egyébként fogalmam sincs innen hogy jutok oda – nevettem fel kínosan.
– A metrótól már tudod az utat? – kérdezte, mire bólintottam. – Akkor majd valaki kikísér.
– Dehogy, nem kell! Elég, ha elmagyarázod – mondtam, remélve hátha elmondja.
– Nem! Csak az kéne, hogy eltévedj! – rázta a fejét. – És majd szólj, ha jössz haza! Kimegy majd eléd valaki – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Bele kellett törődnöm, hogy valaki majd kísérget. Jó talán nem a világ vége, de akkor is! Jó mindegy.
– Rendben – mondtam megadóan, mire elégedetten mosolygott.
– Oké. És mikor mész?
– Délre megyek a metróhoz.
– Akkor valószínűleg Seonghwa fog kikísérni, mert nem sok ember van, aki már akkor indulásra kész – nevette el magát.
– Oké – nevettem én is. – Akkor hagylak is. Jó éjt! – mosolyogtam.
– Jó éjt! – viszonozta mosolyomat, majd elhagytam a szobát. Elmentem a cuccaimért és megcéloztam a fürdőszobát, mert ha most nem megyek, akkor ma már biztos nem. Bekopogtam, és szerencsére nem volt senki, úgyhogy nyugodtan mehettem. Most hajat is mostam, úgyhogy kicsit hosszabb ideig foglaltam a fürdőt. A hülye sampont sajnos rajta kell hagyni negyedórát, így eléggé elnyúlik mindig a hajmosásom. Miután végeztem, sajnos rá kellett jönnöm, hogy már túl késő van ahhoz, hogy megszárítsam, de nem baj. Ha nagyon elalszom, majd besütöm.
A fürdőszobát (tulajdonképpen) az alvós pólómban, törülközővel a fejemen hagytam el. Éppen nagyban töröltem a hajam, amikor sikerült nekimennem valakinek. Természetesen voltam olyan béna, hogy kibillentem az egyensúlyomból, de a személy, akinek nekimentem derekamnál fogva megtartott.
– Ne haragudj! Csak olyan kicsi vagy, hogy nem vettelek észre – mondta Yunho félig bűnbánóan, félig pimaszan. Azon kívül, hogy szívem hevesen vert közelségétől, és attól, hogy keze még mindig derekamon volt, azonnal felkaptam a vizet.
– Mi az hogy túl kicsi vagyok? – háborodtam fel. – Te vagy túl magas, ch – forgattam meg a szemeimet, mire elnevette magát.
– Legyen a kettő együtt – próbált alkudozni még mindig tartva.
– Ha végre elengedsz, lehet róla szó – mondtam kicsit nagyon zavarban.
– Nem is tudom megéri-e? – kezdett el gondolkozni kicsit sem hitelesen. Kikészít! – Jól van, legyen – mondta, majd elengedett. – Amúgy hol szereztél ilyen nagy pólót? Alig találok a méretemben – mért végig kicsit sem visszafogottan.
– Egy... – itt kis szünetet tartottam. Nem tudom, minek nevezzem? Egy meleg sráctól kaptam, aki évekig bejött? Ez furán venné ki magát. – Egy ismerős barátomtól kaptam – nyögtem ki a nem túl értelmes mondatot. Ő mindent sejtően rám nézett, majd szó nélkül bement a fürdőbe. Hát ez így elég fura volt. Na mindegy.
Visszamentem a szobámba, majd elkezdtem gondolkozni. Igazából a semmin. Hm... Nem sokkal később végül elnyomott az álom.
Itt a folytatás. Kicsit rövidebb rész lett, de azért igyekszem.