Figyelem figyelem! A mindenki által leginkább várt hét megkezdődött. Az idei gólyákat legálisan kínozhatjuk kellemesebbnél kellemesebb feladatokkal. Az egyetlen bökkenő, hogy most én is egy leszek a gólyák közül. Uh. Nem sok kedvvel kapartam ki magamat az ágyból, hogy leállítsam a gondosan az asztalomra helyezett ébresztőmet. Miután ezzel a felettébb nehéz művelettel megvoltam, elmentem a mosdóba, mert úgy látszik túl sokat ittam az este. Ezután visszatértem a szobámba, és felvettem az egyenruhámat. Feltettem egy kis sminket, és leballagtam a földszintre.
‒ Jó reggelt! ‒ köszöntem Seonghwának, aki legnagyobb meglepetésemre a konyhában tartózkodott.
‒ Szia Kyongie! Jól aludtál? ‒ érdeklődött egy kedves mosollyal.
‒ Remekül ‒ bólintottam, és odamentem a hűtőhöz. ‒ Te? ‒ kérdeztem vissza, miközben reggeli után kutattam.
‒ Szintén. Kérsz kávét? ‒ indult meg a szekrény felé, mire hálásan bólogattam. Azért elég fáradt vagyok.
Amíg ő ténykedett, találtam tejet és valami müzlinek valót, úgyhogy készítettem egy müzlit. Mire leültem enni, már a kávé is elkészült.
‒ Köszönöm szépen! ‒ hálálkodtam, mire megpaskolta a fejemet.
‒ Én szerintem visszavonulok. Csak 8-ra jön Byeol ‒ mondta, mire teli szájjal csak bólintottam, és eltávozott. Egyedül folytattam az evést, közben azon gondolkoztam, vajon mennyire lesz nehéz összerakni a táncot az osztállyal. Nem állítom, hogy olyan sokra emlékszem hetedikből a gólyahétre, de mintha akkor sem lett volna olyan egyszerű ez a tánc dolog. Fúú, és mire is táncoltunk? Valami nagyon gázra. De a világért sem tudnám felidézni akár a dalt, akár az énekest. Valami nő volt. Ennyi. Na jó, most már rohadtul érdekel. XD
Elővettem a telefonomat, és rákerestem 2017 slágereire. Mivel semmi sem volt ismerős, elkezdtem vissza fele haladni, és 2015 slágerei között megtaláltam! Meghan Trainor: All about that bass. Fúú, de nem kedveltem! Úú, emlékszem, még bógniztam a végén. Uh, nagyon menő voltam. Jaj, régen hogy utáltam, amikor valaki legalább olyan hajlékony meg akrobatikus volt, mint én... Jó, még most is... Ilyen dolog az irigység. Pff.
Amint befejeztem a reggelit, gyorsan elraktam a kekszeket, elraktam pár random füzetet, ami a kezem ügyébe került, felkaptam a cipőmet és egy vékony kabátkát, mivel mára 17°C-ot mondtak, és elhagytam a dormot. Természetesen enyhe késéssel indultam neki a napnak, úgyhogy jelentős tempóban szedtem apró lábaimat, amik a platformos cipőmben meglepően nagynak tűntek. Így a közel negyedórás utat, nyolc perc alatt sikerült megtennem. Szerintem jó vagyok. És persze fáradt a sietéstől.
Szép lassan beértem a suliba, úgyhogy köszöntem a portásnak, átvettem a papucsomat, és felballagtam az osztálytermünkbe.
– Kyong! – kalimpált nekem Boram, amint beértem a terembe. – Hoztál sütit? Szegezte nekem a kérdést.
– Jepp – bólintottam, és leültem elé. – Te?
– Ja – bólintott ő is, mire megint bólintottam.
– Volt házi? – érkezett meg Jia. Furcsa, hogy Choa még nincs.
– Nem – ráztuk fejünket Rammal.
– Hál' isten! – könnyebbült meg egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Mára amúgy mi a feladat? – huppant le mellém.
– Süti és aláírás gyűjtögetés – válaszolt Beom.
– Ah, majd Korong úgyis kunyerál – nyúlt el a padján Boram.
– Ez egy reális meglátás – értettem egyet.
– Ugye koreaival kezdünk? – kérdezte Junheo a nagyvilágba.
– Igen – mondta Donghyeon szintén a nagyvilágba, mire el is hangzott az előcsöngő. Jia gyorsan hátra ült, én pedig előpakoltam a felszerelésemet, becsengőkor pedig megérkezett a tanár.
– Jó reggelt! – köszöntött minket. – De fáradtnak tűntök – nézett végig rajtunk.
– Tanárnő, hétfő van – vágta rá Korong.
– És reggel – tette hozzá Seonggi.
– Igen, tudom. De hétvégén nem pihentetek? – tette le a könyveit ofőnk.
– Hajnali 3-ig Fortnite – röhögött össze Seonggi és Seongmin.
– Egész hétvégén edzés – jegyezte meg fájdalmasan nevetve Beom.
– Értem. Viszont egy kis irodalomtól biztos mindenki felfrissül majd – nyitotta fel lelkesen a könyvét.
– Nee! Tanárnő! – kiáltottak fel páran könyörgően.
– De ma nagyon jót veszünk – szomorodott el Hwa, mire majdnem felnevettem. Olyan aranyos. – Még egy videóval is készültem nektek – próbált belénk lelket önteni. Erre páraknak felcsillant a szeme, és mindjárt érdeklődőbben figyelték a tanárt, úgyhogy végre elkezdődött az óra.
Mikor kicsöngettek, Hwa még hozzátette, hogy hatodik órában megyünk sütizni. Gyorsan megnéztem, hogy az még is milyen óra, és jejj! Nincs angol! Hülye bolond nő nincs ma! Jejj! Boldogság.
– Nincs Pong! – virult Ram velem együtt.
– Lehet mégsem olyan rossz ez a gólyahét – csatlakozott hozzánk Juwon.
– Hallod mit szereztem! – jelent meg ekkor Dango, mire mindannyian, bár elsősorban Beom, kíváncsian néztünk rá. A következő pillanatban pedig felmutatott egy telefont.
– Igen? – értetlenkedett Beom, amivel egyetértettünk.
– Ez Rané – vigyorgott, mint a tejbe tök, mire Beom felröhögött, Borammal pedig csak csendben összenéztünk.
– Hülye, szerinted nem tűnik fel neki? – kérdezte végül Ram, mintha idiótákkal beszélne. – Megállás nélkül nyomkodja.
– Egyáltalán hogy vetted el? – lepődtem meg, mert tényleg 0-24 a kezében van.
– Elment mosdóba és az asztalon hagyta – vont vállat, mire mosolyogva megcsóváltam a fejemet.
– Add! – kérte el Beom, mire Dango a kezébe nyomta, és elkezdett kísérletezni a feloldással.
– Na, csak tízezer lehetőség van – szólalt meg majdnem lelkesen Juwon, mire Ram fintorogva nézett rá. – Mi van? – ráncolta szemöldökét.
– Kombinatorika – kezdett Ram öklendezni.
– Nem rossz az – vigyorgott Juwon, amivel Boram továbbra sem értett egyet.
– Próbáld a 0000-t. Elég fasz – tanácsolta Dango.
– Hé! Nem látta valaki a telómat? – kérdezte az osztálytól Ran, mire Beom azonnal belerakta a tolltartójába.
– A kezedben – vágta rá Minhyuk, mire pár fiú elkezdett röhögni.
– Baszd meg, komolyan kérdezem! – kezdett Ran bedühödni. Hujjuj...
– Lehet Pong elkobozta – röhögött Sim, amin csak még idegesebb lett. Hujjuj...
Míg tovább vitatkoztak, becsöngettek, úgyhogy Dangóék nem tudták folytatni hackelési kísérletüket. Még mielőtt belépett volna Bang, hátra ültem Ramhoz és Jiához, majd már kezdődött is az óra.
– Akkor jövő hét hétfőn lesz egy jó kis dolgozat a logaritmusból. A héten még gyakorlunk – mondta még, miután kicsengettek. Jejj... Dolgozat... De legalább csak matekból...
– Ah, de gyűlölöm ezt a témát – szenvedett mellettem Ram.
– Csak meg kell tanulni a képleteket és onnantól magától értetődő – vontam vállat.
– Igen? Jó neked – nevetett hitetlenül Jia.
– Én továbbra is felajánlom a segítségemet minden nemű matematikai témában – tártam szét a kezeimet.
– Majd apa elmagyarázza – legyintett Ramie.
– Nem kell, de köszi – legyintett Jia is. Hát jó.
– Tényleg, majd szóljon valaki Choának. Biztos nem fog repesni – jutott eszembe. – Egyébként mi van vele?
– Beteg. Szerintem a gólyahétről lemarad – világosított fel Boram. Nem tudom eldönteni, hogy ez sajnálatos, vagy igazából szerencsés...
– Szegény. Jobbulást neki – biggyesztettem le az ajkaimat, majd a vállamra kaptam a táskámat. – Én szerintem lemegyek infóba – jelentettem ki, mire mindketten bólintottak, és ott hagytam őket. A többiek csak becsöngőkor találtak le, úgyhogy addig egyedül vártam a terem előtt.
A következő két órán konkrétan semmi sem történt, viszont a fizika előtti szünetben:
– Van házid? – ült le mellém Boram.
– Milyen házi? – ráncoltam a szemöldökömet, mert naggyon meglepő módon semmilyen háziról sem tudtam.
– És kéred? – kérdezte ismét, mire megráztam a fejemet.
– Nem hazudtolom meg a lustaságomat – ellenkeztem.
– Ah! Már vagy hatvan kombinációt megpróbáltunk – dőlt az ablakpárkánynak Beom.
– És még nem sikerült letiltani? – illetődtem meg. Azért jól bírja magát a telefon.
– Nem. De már mindent próbáltunk – dőlt oda Dango is. – A szülinapjának minden formáját. Az anyja szülinapját. Az apjáét. A kedvenc számait. A legegyszerűbbeket. Még a kutyája szülinapját is bepróbáltuk – magyarázta hatalmas gesztikuláció kíséretével.
– Na itt van a kutya elásva. Mert neki olyanja nincs – sütöttem el a remek poént, mire leesett az álluk.
– Te mondtad, hogy van kutyája – háborodott fel Dango.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy nincs? – védekezett Beom.
– De akkor milyen dátummal próbálkoztunk? – fogta a fejét Dango.
– Én ugyan nem tudom – vont vállat a másik.
– Dehát te mondtad baszd meg – hitetlenkedett az egyik.
– Hogy ti gecire mennyire hülyék vagytok – fogta a fejét szintén a nézőközönségünk tagja; Lee.
– Na jó, mostantól nálam lesz a telefon – nyújtotta a kezét Dango.
– Mi? Nem. Még nem próbáltam ki mindent, amit akartam – ellenkezett Beom a magasba emelve a készüléket, kihasználva pár centi előnyét.
– De add oda! – nyújtózkodott a kisebb.
– De nem!
– Én találtam!
– Én vagyok emelt matekon!
– Ennek mi köze bármihez is? Enyém!
– Nem!
És ekkor megtörtént a baj. A telefon kiröpült az ablakon. Az emeletről. A beton udvarunkra. Fúú, nagyon remélem, hogy pont egy kisebb bokorba esett...
– Azt a rohadt – bámult a zuhanó tárgy után felettébb döbbenten Beom.
– Ezt hogy a faszba hoztátok össze? – csapott a homlokára Lee, elnézve a két jó madarat.
– Ő volt – mutatott egymásra a két majom. Hát ez kész!
– Legalább valamelyikőtöké lenne – fogtam én is a fejemet.
– Ó, baszd... – esett le Beomnak, hogy ez még mindig Rané.
– Baszd meg! Ki fog nyírni! – kezdett pánikolni Dango is.
– Akkor talán hozzátok fel? – nézett rájuk, mint a hülyékre Ramie. Bár nem állítom, hogy nem azok. Erre egyszerre kaptak észbe, és rohantak ki a teremből.
– Baszd meg, hol a faszomba van már az a geci telefon?! – csapkodott idegbeteg módjára Ran, nem messze tőlünk. Úgy tűnik, hogy lemaradt az előbbi jelenetről. Viszont több sem kellett. Leeből és belőlem azonnal kitört a röhögés. Jól van na. Azért elég nevetséges a helyzet. Ran már első óra óta keresi, erre azt kell majd megtudnia, hogy többé már nem használható. Viszont lehet túl hangosan nevettünk, mivel Ran felénk indult.
– Mi van? Nálatok van? – kérdezte már szinte vörös fejjel, mire azonnal megkukultam.
– Haver! Ebben a teremben még nevetni sem lehet. Öreg... – forgatta meg a szemeit Lee, mire Ran dühösen tovább állt. Huh.
Pár pillanat múlva becsöngettek, de a két telefondobáló még sehol nem járt. Bang ismét bejött a terembe, és rögtön fel is tűnt neki a két egyén hiánya.
– Mosdóban vannak – kiáltotta be Lee.
– Együtt? – röhögött Minhyuk.
– Fiúk is tudnak trécselni – vágta hozzá Ram. Hujjuj, de harapós itt valaki.
– Ezzel egyetértek – bólintott Bang. – Hát, csak nem bánják, ha nélkülük folytatjuk a filmet – vont vállat, és elindította a gépet. Már öt perce ment, amikor betoppantak.
– Elnézést a késésért – hajoltak meg mindketten.
– Ilyen sokáig a mosdóban? – köszöntötte őket Bang. – Ez még számomra is különös – mondta, mire mindenkiből kitört a röhögés. Beomék nem igen értve a helyzetet, kínosan leültek mögénk, majd amint megint mindenki a semmittevéssel foglalkozott, Dango megkocogtatta a vállamat. Kérdőn fordultam hátra, mire rám mosolygott.
– Bokorba esett – suttogta vigyorogva, mire hitetlenül felkuncogtam.
– Mázlisták vagytok – csóváltam a fejem, mire csak szélesebben ívelt szája. Pff, így mi garantálja, hogy nem csinálják többet?
Amint fizikáról is kicsöngettek, a fiúk úgy döntöttek ennyi izgalom és szerencsétlenkedés elég volt egy napra, úgyhogy lecsempészik a telefont a tulajdonos szekrényébe. Mi Rammal elmentünk mosdóba, majd visszatérve Jiával folytattuk a beszélgetést, becsöngőkor pedig bejött Hwa, hogy együtt vonuljunk át a tizenegyedikbe. Mindenki (köztük én is) magával hurcolta a kis sütis dobozát, hogy megajándékozhassuk vele a felsősöket. Miért nem ők adnak nekünk? Ch.
A sütizés persze nem volt izgalmas, mert Cheolminen kívül senkivel sem vagyok „jóban", és hál' isten ő c-s, úgyhogy én speciál senkivel sem társalogtam. Viszont a fiúk remekül elvoltak a fiúkkal, a volt vagy még mindig röpis osztálytársaim remekül elvoltak a volt vagy még mindig röpis tizenegyedikesekkel, illetve megfigyeltem, hogy Yeeun meglepően jól kijött Dowonnal. Aki amúgy, ha nagyon tini-sulis-filmesen akarok nyilatkozni, a suli legmenőbb pasija. De úgy tényleg. Nem túlzás. Omo, most elkezdtem őket shippelni...
Szóval semmi izgalmas nem volt. A nyomulósabb osztálytársaim ehettek a sütiből, de a többieknek természetesen nem adtak, úgyhogy el kellett viselnem, ahogy boldogan eszik a finom édességet. Áá, utálom! Enni akarok!
Szerencsére hamar véget ért szenvedésem, és mehettünk japánra. Jejj! Sokkal jobb... Ah, csak haza akarok már menni. Asszem az, hogy nem ehettem sütit, a kelleténél jobban elvette az életkedvemet. XD
Édes istenem! Végre vége! Japánon semmi sem volt, Ram meglepő mód unatkozott és végig Tik Tok videókat mutogatott, amíg igyekeztem figyelni a tanárra (nem jött össze), bioszon, pedig növény sejteket tanulmányoztunk. Jejj. De azért örülök, hogy vége... Úgyhogy most épp Borammal és Jiával tartunk a busz felé.
– Holnap mi lesz amúgy a feladat? – kérdezte Jia megszakítva a beszélgetést, amire egyébként egy cseppet sem figyeltem. Elkalandoztam az élet értelmén, megint.
– Honnan tud... Jaj! – fanyalodott el Boram. – Holnap kell majd a szünetekben kéz fogva közlekedni – szenvedett látványosan. Istenem! Ez ötödikben még oké, mert fújfiúk-fújlányok. De most miért? *szenvedés
– Ah – nyögött fel fájdalmasan Jia. – És mégis hogy leszünk párban? – vágott talán még fájdalmasabb fejet.
– Hát nem tudom. Az biztos, hogy egy csomó fiúhoz több lány is fog tartozni – gondolkodtam el, miután egy pillanatra szüneteltettem a szenvedést.
– Nem tudom. Én lehet megkérem Juwont. Senki kezét nem akarom megfogni, de ha már valakiét kell, akkor az övét – magyarázta Ram.
– Ja, le kéne valakit stoppolni még azelőtt, hogy csak kellemetlen alakok maradnak – helyeseltem.
– Van nem kellemetlen? – kérdezte meglepetten Jia, mire Ram felnevetett, én pedig megcsóváltam a fejemet. De tényleg fel kéne kérni valakit. Én sosem hagyok semmit sem a véletlenre. Semmit. Na jó, többnyire mindent, de nem akkor, ha ilyesmiről van szó. Szerintem majd este ráírok valakire. Mondjuk... Dangóra. Vele jóban vagyok.
– Amúgy Jia, te nem vagy jóban Koronggal? Ő lehet szívesen fogadná a felkérésed – mondtam mindenféle hátsó szándék nélkül, mire láttam rajta, hogy fontolóra veszi.
– Végül is nem rossz ötlet – bólintott.
– Akkor mi nagyjából megvagyunk – állapította meg Boram. – Choa meg úgy sincs – legyintett idő közben a buszra préselődve. Most mintha különösen zsúfoltabb lenne a jármű, mint egy átlagos hétköznapon. Egészen fullasztó...
– Ja, meg holnap mikor lesz táncpróba? – kérdezte most Ram.
– Gondolom tesin? – vont vállat Jia.
– Ja, gondolom – értettem egyet. – És szerintetek ofő tanítja be?
– Dehogyis! Te láttad már táncolni? – kérdezte Jia értetlenül, mire megráztam a fejem. – Hát ez az. Szerintem majd Hayunék betanítják.
– Ah, ez is de szar lesz. Ráadásul beöltözve táncolni... – szenvedett Boram ismét.
– Ne is mondd! Farmernadrágban táncolni nem szerencsés – bólogatott Jia, közben megnyomva a leszállás jelzőt, mivel elérkeztünk az ő megállójához. – Na sziasztok! – köszönt el, kipréselve magát a tömegből, mire intettünk neki, és a busz elhajtott.
– Amúgy – kezdtem bele –, szerinted milyen lenne szőke műhaj a beöltözéshez? – kérdeztem, mire elég érdekes fejet vágott. – Csak ilyen felcsatolhatós. Belülre, meg kicsit a végéhez...
– Jaa! Azt hittem parókát vennél. Az amúgy jól nézne ki. A szőke és a vörös együtt fasza – méregetett, mintha látná maga előtt a kombót.
– Jejj! – éljengtem egy sort. – És mi van Jiával? – érdeklődtem szemöldök húzogatva, amitől nem repesett.
– Hát, szerintem már annyira nem tetszik – mondta, mire elképedtem. Mi ez a pálfordulás? Eddig nem pont, hogy nagyon tetszett neki?
– De hát mi változott? – értetlenkedtem.
– Csak, biztos nem meleg. És majd lesz más. Mindegy – legyintett.
– Mi ez a hozzáállás? – háborodtam fel. – De te tudod. Ha nem, hát nem.
– Köszönöm – bólintott, közben pedig átszálltunk a másik buszra. Egészen hihetetlen, milyen pontosan váltották egymást. Az út további részében nem nagyon beszélgettünk, ő elő vette a telefonját és azt nyomkodta, én pedig bámultam ki a fejemből, és főleg a semmin gondolkoztam. Meg a Good Lil Boyt hallgattam a fejemben. Ah, olyan jóóó!! Dallyeora dallyeo, deo ppareuge, sumi teokkkaji chaoreunda...
Miután leszálltunk és elköszöntünk, az ATEEZ előadásában is meghallgattam vagy háromszor, amíg visszafele sétáltam. Aztán leesett. Ó édes istenem, hogy szülnék sünt! Baszd meg! Elköltöztünk! Ezt hogy csináltam?! Igen. A régi dormhoz jöttem. Ó jézus istenem! Kellett vennem pár nagyon éles levegőt, mire sikerült annyira lenyugodnom, hogy a hajamat tépkedő guggolásból felegyenesedjek, és elővegyem a telefonomat, hogy legalább rájöjjek, innen mégis hogy jutok el az új helyre. Oké. A legkényelmesebb út talán, ha a négyesről átszállok a kettesre a Sadang állomásnál. Nagyszerű.
Egy hatalmas sóhajjal visszafordultam, és visszasétáltam a metróhoz, amire aztán felszálltam, és ami két megálló után megállt, és azt mondta tovább nem megy. Mi van?! Miért csinálják ezt velem?! *zokog Most mégis mit csináljak? Erről nem volt szó!
Na jó. Újra kalibráltam az út vonalat, és elvileg most fel kéne szállnom a 750-es buszra. De az mégis honnan indul? Ah, istenem! Én és a tájékozódás nem egy létező dolog. Szerintem sose jutok el a dormba és éhen fogok halni. Ez így lesz. Biztosan.
Valahol feljöttem az aluljáróból, erre a térkép most egy perc helyett tízet írt, mire elérek a buszhoz. Nyilván! Két lehetőség volt. Hogy balra, vagy jobbra. Nyilván a rossz irányt választottam. Ahaj! Akkor átsétálok megint az aluljárón. Nem hiszem el!
Már az aluljáró felénél jártam, amikor megcsörrent a telefonom. Legnagyobb meglepetésemre Byeol hívott, úgyhogy nem is gondolkoztam, felvettem.
– Háló? – szóltam bele a készülékbe.
– Szia Jinkyong! Most ráérsz? – kérdezte mosolygós hangon.
– Igazából attól függ mire, hol és mikor – válaszoltam, mivel nem tudom, hogy jelenleg hol vagyok, és még egy idő lesz, mire bárhová is eljutok.
– Igazából az M2-hoz fogják felvenni a relay dance-t másfél óra múlva. Ha otthon vagy, akkor be tudunk ugrani hozzád – mondta, mire a szívem szakadt meg.
– Igazából még fél órára vagyok a dormtól – mondtam lehajtott fejjel, amit nyilván nem látott.
– Tényleg? De kár! Hogyhogy? – kérdezte meglepetten, mire azonnal kínosan éreztem magam.
– Igazából suliból a régi dormhoz mentem, és most próbálok a jelenlegibe jutni, viszont a metrót leállították azt hiszem baleset miatt, és nem találom a buszt – vallottam be a szerencsétlenségemen vihorászva, mire egy perc néma csönd fogadott, majd nevető hangon ismét megszólalt, hogy sajnálja és kitartást kíván. Köszönöm az együtt érzést. Tényleg. Pff.
– Akkor viszont leteszem. Nem is zavarlak – mondta még mindig visszatartott nevetéssel. Fú, ha nem lenne a sunbaem, nagyon mondanék valamit, de mindegy. Tisztelettudó vagyok. Természetesen.
– Rendben. Szia! – köszöntem el, és letettem. Ááááá! Szenvedek!
Konkrétan FÉL ÓRA keresgélés után sikerült csak megtalálnom a hülye buszt, és közben még szomorkodtam is, amiért nem láthatom az ATEEZ-t csodálatosan táncolni. Argh. Az iskola szerintem az utóbbi hetekben nem szeret. Nagyon nem. Mert ez is nyilván az iskola hibája. Pff... De megvan a busz! Boldogság! Na jó nem, de mondjuk.
A busz szerencsére nem rakott ki, úgyhogy eljutottam Garwol-dongba, ahonnan már csak nyolc perc séta volt a dorm. Éljen! Ezt is megéltük. Az egyébként háromnegyed órás utat, megtettem két óra alatt. Ilyen az én formám. Olyan jó vagyok. Ez az! És persze sétálnom már sötétben kellett, mivel a Nap úgy gondolta, ma miért ne mehetne le már 6-kor. Szuper.
Fáradtan és nyűgösen nyitottam be a dormba, épp csak lehajítottam magamról a cipőmet és a kabátomat, és fölmentem a szobámba, hogy levetődjek az ágyra. Nyuh. A szenvedés. Még arra sincs energiám, hogy kényelmesbe öltözzek. És nagyon éhes vagyok, de ahhoz le kell menni. Aaaaa... De muszáj lesz...
Nagy nehezen feltápászkodtam, és átvettem a pizsamámat, most még cicagatyát is vettem, mert kezd lehűlni az idő, és lebotorkáltam a konyhába, hogy egyek valamit, mert természetesen semmit sem vittem magammal a suliba. Viszont a régóta zajló éhségtől úgy fájt a hasam, hogy nagyon semmit sem tudtam enni. Úgyhogy ittam egy pohár vizet, és leheveredtem a kanapéra, hogy nézzek valamit. Felmentem Youtube-ra és elindítottam egy Harry Potter gameplay videót, ami remekül elterelte a figyelmemet a gyomorgörcsömről. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom. Kérdőn vettem elő, ráadásul ismeretlen szám. Összeráncolt szemöldökkel fogadtam a hívást és emeltem a fülemhez.
– Szia Jinkyong! – hallottam meg egy ismerős hangot. – Eunsang vagyok – mondta, mire elkerekedtek a szemeim.
– Szia! Igen – jutott eszembe válaszolni.
– Csak érdekelne, hogy mikor terveztél kémiázni, mert egy ideje próbállak elérni Line-on – mondta, mire átfutott az agyamon egy „baszd meg".
– Jaj, ne haragudj, csak zűrös délutánom volt – szabadkoztam, és egy pillanatra elvettem a fülemtől a telefont, hogy megnézzem az időt. ÚRISTEN MÁR 8 ÓRA VAN! – Azonnal kémiázhatunk – kezdtem rohanni fölfele, úgyhogy még a monitort is elfelejtettem kikapcsolni. Na nem baj. Beértem a szobámba, és felnyitottam a laptopomat. – Már hívlak is gépen. Jó? – kérdeztem, mire mondta, hogy jó, és letettem. Édes istenem, hogy lehetek íj módon feledékeny? Aaaaa!
Azonnal rányomtam a hívásra, és közben a Paintet is megnyitottam.
– Ne haragudj! – kezdtem, amint felvette.
– Semmi gond – rázta meg a fejét mosolyogva, és ekkor vettem észre, hogy OMG azért jól néz ki. De nem annyira, mint Yunho... Na jó, így sose lesz barátom. Yunhónál nyilván senki sem jobb – Köszönöm, hogy egyáltalán segítesz – hálálkodott továbbra is mosolyogva, amitől nem kicsit jöttem zavarba.
– Nem-nem. Semmiség – ráztam a fejemet, és inkább megosztottam a képernyőt. – Akkor kezdhetjük? – túrtam a hajamba zavartan... Juj! Még most hagyjam abba! Ő bólintott, úgyhogy erőt véve magamon, elkezdtem magyarázni.
Alig magyaráztam tíz perce, amikor kopogtak az ajtómon.
– Ne haragudj! – hagytam abba, és lenémítottam, meg sem várva Eunsang reakcióját. Hupsz. – Igen? – nyitottam ki az ajtót fáradtan, mire Seonghwával találtam szembe magam.
– Oh, szia Kyongie! Jól vagy? – kérdezte, amint szemügyre vette az arcomat.
– Persze, csak már véget érhetne a nap – legyintettem az ajtónak dőlve.
– Értem – bólintott megértően. – Ettél már? Mi most fogunk enni – invitált meg, mire ismét görcsbe rándult a gyomrom az éhségtől, és borzasztó szomorúan ráztam meg a fejemet.
– Nem tudok menni. Épp korrepetálok – magyaráztam, mire a szája elé kapva meghökkent, és rögtön suttogóra váltott.
– Bocsi, akkor nem is zavarlak – ment el. Ne! Ne hagyj itt! Adj enni! Noo! *belül zokog
Szenvedve csuktam be az ajtót, majd kevésbé szenvedve ültem vissza az asztalomhoz.
– Bocsi – szüntettem meg a mute-ot. – Akkor folytatom – mondtam, mire bólintott.
Végül konkrétan egy órán át magyaráztam, úgyhogy a végére olyan éhes lettem, hogy legszívesebben összegörnyedtem volna a széken, de azért azt még sem lehet. Mikor végre sikerült neki is elmondania, szinte a saját szavaival, aminek nagyon örültem, végre mentem volna.
– Nagyon köszönöm a segítséget! – hálálkodott, mire mosolyogva bólogattam. – Hála neked biztos jó lesz holnap – hálálkodott tovább, mire tovább bólogattam. Már nem volt erőm biztatni...
– Igen, biztos. Akk...
– És Jinkyong? – vágott közbe, mikor már végre letettem volna. Ah.
– Igen? – kérdeztem, a tőlem telhető legérdeklődőbb tekintettel.
– Holnap lennénk párban? – kérdezte, mire elég értetlenül néztem rá. Mi van? Milyen pár? Kémián lesz páros feladat is?
– Öhm, persze – bólintottam megilletődve, mire mosolyogva megköszönte, és egymástól elbúcsúzva letettük. EZ AZ! Túl vagyok a napon! Boldogan terültem el a földön, és döntöttem úgy, hogy én többé fel nem kelek. Erre megint kopogtak. NEM FOGOK FELKELNI!!
– Igen? – nyöszörögtem, mire kinyílt az ajtó.
– Oh – hallottam meg Yunho megilletődött hangját, mire azonnal elszégyelltem magam, és most azért nem akartam felkelni. Ahaj! – Hoztam ennivalót – mondta, de nem akartam megmozdulni. Túl kínos. Talán nála működik a halottnak tettetés... – Élsz még? – böködött meg óvatosan a lábával, mire ismét csak nyöszörögtem. – Ezt igennek veszem – ült le hozzám, és lerakott egy tálcát a fejem mellé. Ah, kínos! Nagy nehezen felszenvedtem magamat ülésbe, így pont vele szembe kerültem, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Ah, jól néz ki... Kissé fáradt, de gyönyörű arc, kusza rózsaszín hajkorona, egy egyszerű fehér póló, amiből enyhén kikandikálnak kulcscsontjai, egy szürke mackónadrág... Nyuh. Én meg egy rongy.
– Köszönöm – nyögtem ki halkan, azt hiszem fülig vörösödve, mire elmosolyodott. Ah, de gyönyörű a mosolya! Send help! Nagyot nyelve kezembe vettem a tálcát, amin egy kis tányér rizs, és kimcsi volt, majd ettem belőle egy falatot. – Finom – mondtam szinte meghatódva, de közben úgy fájt a hasam, hogy tényleg bekönnyeztem.
– Hé, jól vagy? Ennyire még engem sem érint meg a kaja – kérdezte félig nevetve, félig aggódva.
– Persze, csak reggel óta nem ettem, és a sok éhezéstől fáj a hasam – mondtam szenvedve.
– Akkor egyél! – képedt el, és nyújtott egy zsebkendőt. Hogy nála miért van ilyen? Egy köszönéssel elfogadtam, és megtöröltem a szememet, majd lassan tovább ettem.
– És milyen napod volt? – kérdezte vidáman.
– Fárasztó – mondtam elborzadva.
– Hát igen, hallottam – mondta visszafojtott nevetéssel.
– Mi az? – kérdeztem értetlenül.
– Semmi-semmi – legyintett.
– Mi az? – kérdeztem most már felháborodva. Most ugye nem kinevet?
– Hogy tudtál rossz irányba menni? – kérdezte most már nevetve. – Legalább a buszt végül megtaláltad?
– Igen – vágtam rá vérig sértődve. – Fél óra alatt sikerült rátalálnom – mondtam, mire hangosan felröhögött.
– Olyan béna vagy! – vihorászott.
– Csak nem tudok tájékozódni – háborodtam fel. Mi az, hogy béna vagyok?!
– És térkép? – kérdezte hitetlenül.
– Nem olyan segítőkész, mint amilyennek tűnik – forgattam meg a szemeimet, mire jobban nevetett. – Nya! – csaptam a lábára, mivel az volt a legközelebb, mire felkiáltva fogta meg a fájó pontot.
– Ya! – háborodott fel.
– Csúnya vagy – zsörtölődtem.
– Ez rendesen fáj – hitetlenkedett felhúzva a nadrágját, hogy szemügyre vehesse a sípcsontját, ami áldozatomul esett. Wow.
– Kellett gonosznak lenned – fontam keresztbe a karjaimat, mire a nyelvét öltve teljesen összeborzolta a hajamat. – Ch. Infantilis – duzzogtam tovább, amin igazán jól szórakozott.
– Most nézd meg! Máris lilul – mutogatta a láthatatlan foltot a lábán.
– Hát hogyne – forgattam meg a szemeimet.
– De fáj. Látod? – fogta meg a pontot, és közben fájdalmas grimaszt vágott. – Csinálj vele valamit!
– Mégis mit? – értetlenkedtem.
– Kérek gyógypuszit! – vágta magát aegyóba, mire rendesen meghökkentem.
– Mi van?! – hitetlenkedtem, mire aegyózva bólogatott. – Hülye – csóváltam meg a fejemet, és pusziltam meg két ujjamat, amit aztán szintén, finomabban, odacsaptam. Szerintem kedves vagyok.
– Ya! – kiáltott fel ismét, mire elégedetten elvigyorodtam. – Én itt ételt adok, és ezt kapom – fortyogott nem annyira magában. – Amúgy miért nem jöttél enni? – érdeklődött.
– Mert Eunsanggal kémiáztunk. De tegnap szerintem mondtam – gondolkoztam el.
– Ahha – állapította meg közönyösen. – És milyen volt? – kérdezte, szinte kötelességből. Ha nem érdekli nem kell kérdezni...
– Öhm, nem volt rossz, csak borzasztó fáradt voltam. De megértette, úgyhogy jejj – mondtam, mire bólintott.
– Amúgy melyik a kedvenc Harry Potter játékod? – váltott témát, amin meglepődtem.
– Öhm, szerintem az öt. Az az egyetlen, amit én is játszottam – válaszoltam. – De miért?
– Csak, mikor megjöttünk az ment a TV-n – mondta, mire leesett.
– Jaa! Igen, annyira siettem, miután Eunsang hívott, hogy elfelejtettem kikapcsolni – heherésztem.
– Ja értem – bólintott. – Na jó. Edd meg az összeset. Jó éjt! – tápászkodott fel. Máris megy? De noo. Vagyis menjen csak. Sőt. Távozz! Igen.
– Oké – jöttem zavarba a hülye gondolataimtól. – Jó éjt! – válaszoltam majdnem normálisan, mire intve elhagyta a szobámat. Na jó. Hirtelen nagyon üres lett ez a szoba...
A lehető leggyorsabban megettem, majd úgy döntöttem kit érdekel a higiénia! És azonnal bealudtam.
Hali! ^^ Nagyon sajnálom, hogy megint ennyire elhanyagoltam a könyvet. :( Egyszerűen annyira szar hangulatom van mostanában, hogy így nem akarok írni, mert Jinkyong is még ennél is idegesítőbb lesz. XD Szerintem most már egyszerűen beszéljünk meg havi egy részt, és akkor talán néha megleplek titeket. XD Eszméletlenül csodálom a még meglévő olvasókat. Én nem bírnám. Köszönöm szépen a figyelmeteket. <3