Mi lehet a legrosszabb, ami nyár vége felé történhet az ember lányával?
Az, hogy unatkozik!
A barátaid épp nyaralnak vagy - a szerencsétlenjei - pedig tanulnak a közelgő pótvizsgákra, így senki sem ér rá gyakorlatilag semmire. Olvasni nincs kedved, az internet előtt nem ülhetsz egész nap, egyedül moziba vagy bárhova menni pedig kissé lehangoló dolog, valljuk be.
Ennek ellenére nagy nehezen összeszeded magad és a közeli pláza felé indulsz. Attól, hogy szerinted gáz egyedül beülni egy filmre, a moziműsort még megnézheted egyedül. A küldetés sikeres is, szóval a kis programfüzetet megszerezve telepedsz le az egyik kávézó kényelmes fotelébe és ha már ott vagy, egy jegeskávéra is meghívod magad, majd figyelmesen tanulmányozni kezded az újságot. Tulajdonképpen semmi értelmes filmet nem találsz, de mivel a többi program is fel van tüntetve, ami a városban vagy a környéken zajlik, tovább lapozol abban reménykedve, hogy hátha lesz valami, amivel lekötheted magad. Pár hét van még vissza a suliig, nem akarsz megőrülni.
Néhány haszontalan programajánló elolvasása után bukkan eléd egy nagyon is érdekes hirdetés. Egy nem messzi város nyár búcsúztató fesztivált szervez a jövőhéten, ahova diák munkásokat várnak természetesen fizetésért cserébe. Egyetlen pillanatig sem hezitálva tárcsázod a felhívás alatti telefonszámot, hogy lecsaphass erre a lehetőségre. Ingyen koncertek, amik a leírás alapján még csak nem is rosszak, emberekkel leszek körül véve és még fizetnek is érte?! Tökéletes párosítás. Szerencsédre még nem fogytak el a betöltendő helyek, így hatalmas vigyorral az arcodon és egy programmal a zsebedben indulsz haza, hogy elújságold a szüleidnek.
A fennmaradó napok rohamtempóban telnek el pakolással, vásárlással és persze álmodozással. Már csak azt veszed észre, hogy a vasútállomáson búcsúzkodsz a szüleidtől az éppen begördülő vonat előtt. Izgatottan indulsz el, ugyanis semmi konkrétat nem tudsz, hogy mi fog történni. Az alap dolgokat természetesen megtárgyaltátok, de hogy kikkel fogsz együtt dolgozni vagy, hogy milyen standot kaptok az majd csak a megérkezés után derül ki.
Az út hamar eltelik, mégis mire megérkezel, a többiek szinte már mind ott vannak. Nem vagytok sokan nagyjából tíz-tizenkét embert számolsz össze. Zömével fiúk, de akad pár lány is.
- Sziasztok! – köszönsz, ahogy belépsz a hatalmas apartmanba. – T/N vagyok!
- Szia, T/N! – érkezik a válasz kórusban, amin többen felkuncognak, te pedig velük együtt nevetsz. Ahogy végignézel a társaságon, megállapítod, hogy a nagy részük egész normálisnak tűnik. Rajtad kívül még négy lány van, akik közül mondjuk kettőt találsz így elsőre szimpatikusnak, akik épp feléd tartanak hatalmas mosollyal az arcukon.
- Szia! – lép eléd egy mosolygós szőke lány – Seojoo vagyok – hajol meg előtted. – Végre még egy normálisnak tűnő lány.
- Na köszi! – forgatja a szemeit a másik, de a mosolyát nem tudja eltüntetni az arcáról. – Egyébként Hwasa vagyok – hajol meg ő is.
- Sziasztok – köszönsz újra lelkesen és beszélgetésbe kezdesz a lányokkal, akik nagyon szimpatikusak és teljesen megnyugszol, hogy nem leszel egyedül az elkövetkezendő hetekben.
Nem sokkal később a főnök is befut és ismerteti a beosztásokat. Egy standra három ember kerül, és mivel kevés a lány, így egyértelmű, hogy nem kerülsz Sejooékkal egy helyre. Ennek annyira nem örülsz, de mivel nem lesztek messze egymástól és ráadásul egy szobában fogtok aludni, nem keseredsz el.
Két ránézésre aranyos srácot osztott be melléd a főnök, akikkel a kávés sütis bódét is megnyertétek magatoknak.
- Szia, Junseo vagyok – mutatkozik be az alacsonyabbik fiú – Ő pedig Namjoon – mutat a mellette álló fiúra, aki csak egy édes mosollyal köszön. Rögtön megtetszik neked. Magas, édes gödröcskékkel, telt ajkakkal és kellemesen mély hanggal. Egyből tudod, hogy nagyon jól jártál a két sráccal.
Ahogy telnek a napok, úgy bizonyosodik is ez be. Időközben kiderül, hogy Junseo Hwasa barátja, így ő néha-néha eltűnik egy kicsit. Meg persze, ahogy már nem egyszer hangoztatta, érzi ő a kémiát közted és Namjoon között.
Apropó Namjoon... nem csaltak az első megérzéseid; a fiú édes, kedves, egyszerűen el lehet tőle olvadni. Ezek mellett pedig nagyon-nagyon intelligens, ami számodra az egyik legmegnyerőbb tulajdonság egy fiúban. Persze ő sem tökéletes és ezt mindennap be is bizonyítja. Rém ügyetlen szegény. Persze ezt is édesen adja elő és olykor csak nevetni tudsz rajta, néha meg legszívesebben csak leültetnéd egy sarokba, hogy onnan figyeljen és ne nyúljon semmihez.
Mikor a harmadik nap a főnöknek el kellet mondani, hogy kéne pár új pohár, mert valakinek sikerült egyetlen egy mozdulattal egy teljes készletet ripityára törnie, az nem volt egy kellemes beszélgetés. Bár utána Namjoon kiskutya szemekkel követett mindenhová, hogy bocsáss meg neki... és igazából valahol azzal a kínos beszélgetéssel indult el a kapcsolatotok. Azután minden este együtt mosogattatok a közös apartmanban. Vagyis pontosabban te mosogattál, ő meg nézte. Sokat beszélgettetek és nem egy alkalommal találtak rátok a többiek egymás karjaiban a kanapén.
Most is épp zárás után kettesben vagytok és te a raktárnak kinevezett sarokban pakolgatsz, amikor a kezedbe kerül hat törött tányér... legalábbis a darabok alapján ennyire saccolod. Egyszerűen képtelen vagy nem felnevetni.
Imádod Namjoon.
- Namjoon! – erőltetsz magadra egy kissé mérges ábrázatot.
- Igen – sétál melléd mosolyogva, ám mikor meglátja a kezedben a cserépdarabokat a mosolya inkább kínos, mint boldog.
- Elmeséled? – kérdezed tőle szórakozottan.
- Esküszöm, nem tehetek róla – emeli fel a kezeit védekezően, mire csak mindketten felnevettek.
- Dobd ki! – adod a kezébe a darabokat és csak mosolyogva csóválod a fejed. – Aztán mehetünk haza.
Pakolsz még egy kicsit, majd mikor meglátod a kezét fájdalmas fintorral dédelgető fiút aggódva szaladsz felé.
- Mi történt veled? – veszed kezedbe azonnal az övét, hogy megnézd mi történt vele.
- Semmiség – próbál mosolyogni.
- Semmiség?! – csattansz fel. – Látod te ezt?! – böksz a tenyere felé idegesen.
- Aggódsz értem? – lép közelebb hozzád és az ép kezével végig simít az arcodon.
- Hogyne aggódnék? – bámulsz a szemeibe – Ez egy elég mély vágás.
- Nem fáj – vezeti kezét a derekadra és magához húz. – Bár egy gyógypuszi jól jönne – vigyorog szemtelenül.
- Adok én neked olyan gyógypuszit mindjárt – csattansz fel, de nem lépsz tőle hátrébb, csak belesimulsz erős karjaiba és finoman a mellkasára csapsz.
- Na – méltatlankodik –, hát így kell bánni egy sérülttel?
- Az előbb még semmiség volt – vigyorogsz rá diadalittasan.
- Te nem is szeretsz engem! – háborodik fel.
- De igen! – vágod rá anélkül, hogy végig gondolnád, hogy mi is csúszik a szádon. Ahogy meglátod az elégedett mosolyát egyből tiltakoznál – Vagyis... én... nem úgy... csak – de nem hagyja, hogy befejezd a mondatod. Egy pillanat alatt kap mohón az ajkaid után úgy, hogy még a szuszt is kicsókolja belőled. Csókja heves, akaratos és türelmetlen, mint aki már nagyon régóta vágyik erre. Karjaiddal körbeöleled a nyakát és úgy húzod magadhoz még közelebb, hogy már szinte összeolvadjatok. Kezével finoman a fenekedbe markol, mivel egy apró nyögést vált ki belőled. Azonnal kihasználja az alkalmat és nyelvét átcsúsztatva a szádba hívja a tiédet egy őrült táncba.
Pihegve váltok el egymástól csillogó szemekkel egyetlen centiméterre sem távolodva el a másiktól.
- Nam ez... - sóhajtod.
- Ne... ne mondj semmit – csókol finom az ajkadra újból. – Csak hagyd, hogy szeresselek. Lehet béna vagyok és mindent összetörök, de hidd el, a szívedet sosem fogom. Számomra is hihetetlen, hogy ennyire rövid idő alatt, de beléd szerettem. Szeretem a mosolyod, a törődésed, a bosszús kis grimaszod, mikor ügyetlenkedek valamit. Szeretlek – mosolyog rád, mire te csak a nyakába bújva rejted el vörösödő arcodat.
- Én is téged, Nam – motyogod, mire ő csak szorosan ölel magához.
- Akkor gyere doktor nénim, ápold le a kezem – távolodik el tőled egy kicsit. – Meg azt hiszem, egy kicsit összevéreztem a felsőd – vigyorog.
- NAMJOON!