Mennyit ér egy szempár? A festőművész, a fényképész vagy az olvasó mind azt mondaná, hogy a látás felbecsülhetetlen.
Egészen születésed óta éled állandó szürkeségben az életed. Soha egyetlen egy árnyékot vagy fénypontot sem láttál. Egész életeben egy kissé nyomasztó, szürke függöny takarta el előled a világot. Sohasem láttál színeket vagy fényeket. Mindet csak hallomásból ismered azok alapján, amiket elmeséltek neked. De néha azt érzed, hogy ez kevés. Érezni, érteni akarod a színeket. Hogy milyen a piros, a kék, a sárga, a zöld, a fekete vagy a fehér.
Tudni akarod, hogy vajon mire gondolnak az emberek, amikor valaki azt mondja nekik, hogy piros.
Hogy milyen érzésük lesz attól, ha azt hallják, hogy valami kék.
Sokan szeretik a barnát?
Vagy inkább a sárga a népszerűbb?
Miért szereti valaki zöldet?
Eddig nem igazán sikerült barátokat szerezni vagy legalábbis olyanokat nem, akik ne sajnálatból barátkoznának veled. Sokan próbáltak segíteni, de arra soha senki sem vette a fáradtságot, hogy megmutassa neked, hogy milyen a világ. Hogy elmesélje, hogy milyen a szivárvány vagy a naplemente. Mindenki csak szavakkal dobálózik; lila, narancssárga, zöld, de képtelenek megérteni, hogy ezek neked semmit sem mondanak. Rosszabb esetben ki sem merik ejteni előtted ezeket a szavakat. De a látni és nézni is tabunak számít olykor. Csak épp nem értik meg, hogy ez téged jobban zavar, mintha csak egyszerű tényként kezelnék a vakságod.
Így egy idő múlva feladtad, hogy barátkozz, senki szánalmára nincs szükséged.
Mivel a szüleid ragaszkodnak ahhoz, hogy rendes iskolába járj sok dologgal gyűlik meg a bajod. Bár sokan segítenek, mégsem olyan, mintha értenének. Sokszor tényleg csak azt érzed, hogy egyszerűen csak sajnálnak. Emiatt eljutottál oda, hogy inkább nem barátkozol a társaiddal, amit sokan félreértve könyveltek el, ki depressziósnak, ki simán csak beképzeltnek.
Reményekkel telve indulsz neki az új tanévnek, hátha most más lesz. Hátha lesz valaki, aki megérti, hogy mit is szeretnél, hogy mire vágysz.
Izgatottan léped át az iskola kapuját. Az ismerős hangok és illatok megnyugtatnak. Az éppen beérkező iskolabusz, amely olyan öreg, hogy az ajtajai hatalmas robajjal záródnak be éles csattanással adva mindenki tudtára, hogy megérkezett. A parkoló felől érkező motor felbúgó hangja, amely a végzős fiúk erőfitogtatásának jele. A foci pálya felől áradó frissen locsolt fű illata, ami keveredik a diákok kezében tartott kávés poharakból áradó kellemes aromával. Egyszerűen iskola illat terjed a levegőben, ami megnyugvással tölt el.
Az osztálytermed ugyanaz maradt mint, ami tavaly volt. Először tíz lépcső fel, majd balra fordulva húsz lépés. Két kicsi lépcső és negyven cipőkoppanás, ami visszhangzik a folyosón, majd pedig újabb tíz lépcső. A tetejére felérve jobbra fordulsz és a falon elhelyezkedő első ajtó mögött van a keresett terem. Hatalmas ricsajra lépsz be a terembe, mire csak képtelen vagy visszafojtani egy mosolyt.
- Szia, T/N! – hallod meg társaid hangját. Bár nem igazán találod meg bennük, amit keresel, tagadhatatlan, hogy figyelnek rád és ahol csak tudják megkönnyítik a helyzeted.
Mivel az órák menetében nem igazán tudsz rendesen részt venni, évek óta a hátsó pad a tiéd, így ezúttal is arra felé veszed az irányt. Miután a táskádat lerakod a pad mellé, lehuppansz a székre, hogy aztán egy sikkantás után fel is pattanj onnan.
- Jesszusom, te ki vagy?! – kapkodod a fejed arra, amerre azt a személyt sejted, akinek az előbb az ölébe huppantál. – És miért nem mondtad, hogy ott ülsz?!
- Ne haragudj – érkezik előled egy kellemesen mély hang, ami alapján beazonosítod, hogy az illető egy fiú. Bár mivel egyáltalán nem ismerős az orgánuma, rájössz, hogy ő lehet az új fiú, akiről tavaly mesélt az osztályfőnök. – Jaehyun vagyok.
- Én T/N – bólintasz a hang irányába. Hiába a látásod kiesett, a hallásod nagyon is éles épp úgy, ahogy a többi érzéked is. Főleg az illatokat érzed jóval intenzívebben. A Jaehyun illata pedig egyből elvarázsol. A belőle áradó kellemes öblítő illat egyből az otthont juttatja eszedbe, a mellé társuló finom férfiparfüm pedig a biztonság érzését kelti benned.
- Én leszek a padtársad – fogja meg a kezed és húz le ezúttal már az üres székre, a mellette lévőn pedig ő foglal helyet.
- Ennek örülök – mosolyogsz rá, majd mielőtt még kérdezhetnél tőle bármit is, belép az osztályfőnökötök és kezdetét veszi a nap.
A hetek gyorsan telnek és te egyre jobban ismered meg Jaehyunt és egyre jobban tetszik is neked. Bár az arcát nem látod, biztos vagy abban, hogy nagyon helyes fiú. Akinek ilyen lelke van, az nem lehet csúnya. Teljesen természetesen viszonyul a vakságodhoz, sőt még pár viccet sem rest elsütni vele kapcsolatban. A kapcsolatotok egyre szorosabb és végre azt érzed, hogy találtál egy igazi barátot... talán még egy kicsit többet is.
- Nézd T/N! Új száma jött ki a kedvenc bandámnak – robban be a szobádba egyik nap az iskola után és már tuszkolja is a fülhallgató végét a hallószervedbe, át sem gondolva, hogy mit mondott. És neked pont erre van szükséged, hogy valaki ne bánjon veled másképp csak azért, mert nem látsz.
- Jae – fordulsz felé, miután véget ér a dal. – Jó kis dal, de kérdezhetek valamit?
- Persze – feleli.
- Milyenek a színek? – kérdezed kissé elpirulva.
- A színek? – lepődik meg, amitől kissé magasabb tónusba szökik a hangja. Mindig ilyen, amikor nem ért valamit. Magadban csak matekos hanghordozásnak hívod.
- Igen, a színek. Neked mi jut eszedbe például a kékről? Vagy a pirosról?
- Hmm... érdekes kérdés – gondolkodik el. – Van egy ötletem, gyere! – ragadja meg a kezed és ránt fel álló helyzetbe. – Megmutatom! – a lépcsőn maga után húzva indul el valamerre, majd hirtelen megáll és a hátára kenődsz.
- Au – fogod a sajgó orrod.
- Ó, bocsesz – kuncog fel. A hűtőajtó csapódása után hirtelen valamilyen hideg ér a karodhoz.
- Oh – szisszensz fel és ugrasz meg hirtelen.
- Ilyen a fehér – hallod meg Jaehyun hangját. – Hideg, kissé csípős és tiszta, mint a hó. Ez az egyik kedvenc színem – teszi még hozzá. Újabb pár lépés után hideg, kellemes víz ér a kezedhez, ami megmosolyogtat. – Ilyen a kék, kellemes és hűvös, mint a víz. – fonja össze ujjaitokat a kellemesen hűvös víz alatt – Gyere, kimegyünk – ezúttal a házból is maga után húz, de nem sokat mentek, mikor hirtelen újra megáll, majd az orrod elé nyom valamit, ami csiklandozza az orrodat és kellemes illata van. – Ilyen a zöld. Lágy és kissé már karakteres, olyan bizsergető – piszkálja meg az orrod újra, mire felkuncogsz. Újra csak kézen fog téged és most tovább sétáltok. – Gyere, vedd le a cipőd és a zoknid – mondja, majd miután teljesíted magával húz valószínűleg egy pocsolyába. Az iszap bekúszik a lábujjaid közé, mire kissé megborzongsz, de közel sem jó értelemben. – Ez a barna – magyarázza. – A föld, és ilyen pulcsiban van Mr. Choi minden matek órán – fűzi hozzá.
- Nem szeretem a barnát – mondod, miközben próbálsz megszabadulni a lábadra ragadt kosztól.
- Megértem – kuncog fel, majd érzed ahogy közelebb lép hozzád. – Akarod, hogy megmutassam a legszebb színt? – veszi tenyerei közé az arcod, mire hirtelen érzed a forróságot a bőrödön és csak bólintani vagy képes. – Pontosan ilyen – hajol még közelebb és szinte már az ajkaidról veszi a levegőt, miközben az arcodat cirógatja. – Forró, és gyönyörű, akárcsak te – leheli, majd bezárja a köztetek húzódó távolságot és ajkait a tiédre nyomja. Hirtelen még a világ is körbefordul veled. A szíved hevesen ver, szinte már ki akar törni, ahogy Jaehyun szorosan magához ölelve csókol. Puha ajkai finoman kényeztetik párnácskáidat elmondhatatlan boldogságot okozva neked. Legyen bármelyik szín is ez, egészen biztos vagy abban, hogy ez a kedvenced.
- Jae – sóhajtod, miután elválva tőled már csak az arcodat cirógatja. – Ez melyik szín?
- Ez a piros – suttogja. – A szerelem és az érzelmek színe. Ilyen – teszi a kezedet a mellkasára, amin érzed, hogy a szíve legalább olyan heves ritmusban ver, mint a tiéd. – Szeretlek – csókol finoman a homlokodra.
- A piros a kedvenc színem – mosolyogsz rá, végig simítva az arcán.