Sátán.
Ördögfajzat.
Isten csapása.
Te ezen nevek valamelyikén hívod, a barátai Kentának.
Te utálsz még csak a környezetében is lenni, más lányok a fél életüket odaadnák egyetlen mosolyáért.
Arrogáns, beképzelt, helyes, bunkó, édes mosolyú, nagypofájú...
És a mostoha testvéred.
Egy évvel idősebb, mint te, de néha úgy viselkedik, mint egy óvodás. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő akarja, te pedig ezt előszeretettel húzod keresztbe a terveit már csak azért is. Így a kapcsolatotok nem egészen felhőtlen.
Apukád és Kenta Anyukája évek óta alkotnak egy boldog párt és évek óta küzdenek azért, hogy kedves csemetéik képesek legyenek legalább egy családi vacsorát kibírni veszekedés nélkül. Kenta anyja egy csodálatos nő, aki nagy-nagy erőfeszítések árán húzta fel a mélyből Édesapádat, mikor az anyád elhagyott titeket. Kedves, szeretet teljes asszony, aki sosem akarta pótolni az anyukádat, de biztosított afelől, hogy mindig, mindenben számíthatsz rá. Ez pedig mindennél többet jelent neked. Nehéz volt megemészteni, hogy a saját anyád hagyott ott, de ma már boldog vagy, hogy Apukád megtalálta ezt a nőt, aki sosem akart téged kitúrni a családból, hanem saját lányaként szeret.
Miután összeházasodtak és hozzátok költöztek egy iskolába kerültél Kentával. Előtte egész jóban voltatok, na de utána. Amíg te inkább szarkasztikus és kissé csendesebb ember vagy, addig ő harsány, menő és irányító típus. Pár hét alatt a lábai előtt hevert az iskola és a lányok csapatostul járkálnak naponta hozzád azóta is a telefonszámáért, amit természetesen senkinek sem adsz oda.
- Kezdem unni a nőügyeidet, Kenta! – trappolsz be a baráti társasága közepére, miután egy újabb adag lány bandát rázol le magadról. – Ideje lenne magad kezelni.
- Ugyan már, Húgi, valld be, hogy igenis élvezed a velem járó figyelmet – kacsint rád.
- Hogyne – forgatod a szemeid –, minden álmom az volt, hogy affektáló buta libák loholjanak a sarkamban a telefonszámodért nyivákolva – nézel rá szúrósan.
- Inkább élvezd, hogy neked megvan – mosolyog önelégülten.
- Ha nem állítod le őket, legközelebb megadom az egyiknek. Meglátjuk, akkor milyen nagy lesz a szád – hajolsz az arcába centiméterekről bámulva a szemeibe.
- Ne vadulj, Cicus – röhög fel Hyunbin, Kenta egyik haverja.
- Ha még egyszer lecicusozod, beverem a képed – fordul felé Kenta gyilkos tekintettel, mielőtt te még bármit is reagálhattál volna.
- Engem nem érdekel, de állítsd le őket – mondod még egyszer és a többiekről tudomást sem véve elsétálsz.
Egyik nap lassan sétálsz hazafelé az iskolából. Hosszú nap volt és fárasztó, de legalább a lányok kezdenek lekopni rólad, lehet mégis van némi agy a koponyájukban. Ahogy ezen gondolkodsz, hirtelen eléd vág egy négy fős lánycsapat.
- Kellett nekem elkiabálni – mormogod az orrod alatt. – Mit szeretnétek? – kérdezed kissé harapósan.
- A Kenta számát – mondja a vezér vagy legalább is ő néz ki a legműbbnek.
- Már mondtam, hogy nem adom oda – sóhajtod frusztráltan. Tényleg az agyadra mennek ezzel.
- De nekem kell! – toppant a lány.
- Nekem is annyi minden kellene, Aranyom. Kezdésnek mondjuk, hogy békén hagyj – sétánál el mellette, de elkapja a karod.
- Ide figyelj, te lotyó! – szorít meg erősen, mire felszisszensz. – Ha nem adod ide...
- Ha nem engeded el... – lép mellétek a semmiből Kenta és a lány csuklójára szorít.
- Szi-szia, Kenta! – dadogja a lány és próbálja magát összeszedni.
- Meg ne lássalak még egyszer a közelében! – vicsorog. – Sőt tulajdonképpen soha ne is lássalak. Nem nagyon érdekelnek a magadfajta lányok. És most el lehet menni – löki el finoman a lányt. – Bántott? – fordul azonnal feléd és megfogja a karod.
- Nem vészes – mondod és kissé meglepődsz a viselkedésén. Ez a második alkalom, hogy megvéd. Eddig mindig csak fürdött a lányok figyelmében, de most egy egész bandát zavart el miattad.
- Nyoma fog maradni – simogatja finoman a már pirosodó területet. – Miért nem szóltál, hogy így viselkednek veled?
- Ennyire durva még senki sem volt – válaszolsz. – És amúgy is, amikor szóltam csak kigúnyoltál – csattansz fel.
- Sajnálom – mosolyodik el halványan és megsimogatja a hajad. – Ezentúl mindentől megvédelek – ölel magához, mire te a meglepetéstől egyszerűen csak a karjaiba dőlsz. Szorosan tart, miközben érzed szívének örült ütemét és mikor tudatosul benned, hogy mit is csináltok, paprika vörös fejjel tolod el magadtól és összezavarodva nézel a szemeibe.
- Miért vagy most ilyen? – kérdezed tőle.
- Milyen?
- Ilyen... kedves...
- Én mindig ilyen vagyok – von vállat mosolyogva, miközben a kezei még mindig a derekadat ölelik.
- Voltál... maximum. De mióta ugyanabba a suliba járunk, csak átnézel rajtam és bunkó vagy velem! – csattansz fel.
- Ez nem igaz – száll be a vitába ő is. – Te vagy az, aki tudomást sem vett rólam, amikor kedves voltam veled.
- Tessék? – szalad fel a szemöldököd a homlokod közepére.
- Úgy, ahogy mondom. Amíg rendes voltam, rám se néztél, most legalább foglalkozol velem.
- Nem értelek, Kenta.
- Én se magam – ölel meg újra. – Csak azt tudom, hogy soha nem akarlak elengedni – csókol az ajkaidra finoman mikor elhajol, majd elenged és elsétál kérdések millióit hagyva maga után.
Hosszú ideig keresed magadban a válaszokat, pedig azok már rég egyértelműek. A kezdetek óta odavagy Kentáért. A mosolyáért, a szemeiért, csak hát Apukád boldogsága mindennél fontosabb neked és soha nem szomorítanád el azzal, hogy választania kelljen. Hiszen ha azt nézzük, Kenta a testvéred és ez a kapcsolat már eleve halálra van ítélve.
Három hét telt a csókotok óta, már ha lehet azt az apró puszit csóknak nevezni. Azóta kínosan kerülitek egymást és szinte egyetlen szót sem szóltok egymáshoz. Na jó, igazából te vagy az, aki kerüli még a lehetőségét is annak, hogy egy légtérben kelljen lenned Kentával. Ő betartja az ígéretét és minden rád akaszkodó lánytól megvéd, illetve minden veled szóba álló fiút eltűntet a közeledből. Jóformán senkit sem enged a közeledbe. Ellenben ő maga sem kezd semmilyen kommunikációt. Valószínűleg felfogta, hogy időre és távolságra van szükséged.
- Gyerekek, minden rendben? – érdeklődik egyik nap vacsoránál az anyukája.
- Persze – vágsz egy műmosolyt. – Mi lenne a baj?
- Az is idegesítő, amikor marjátok egymást – kezd bele apukád –, de az, hogy hetek óta nem szóltok egymáshoz, egyenesen ijesztő.
- Ne aggódjatok, minden oké – mosolyog Kenta is.
- Az remek, így nyugodtabban mondjuk el a hírünket – kezd bele Apukád.
- Kistesónk lesz? – vágjátok rá egyszerre vigyorogva.
- Csak megvan az összhang – néz egymásra a két felnőtt, mire mindketten elvörösödtök. – De nem, nem lesz kistesótok. Viszont cserébe kaptok néhány szülőmentes napot.
- Elutaztok? – kérdezed – És ketten leszünk csak? – teszed fel kissé rémültebben a kérdést, mint szeretted volna.
- Hát, ha nem gond – mondja Kenta anyukája.
- Persze, hogy nem! – vágja rá a fiú. – Menjetek nyugodtan, jól megleszünk.
Eljött az utazás napja. A szüleitek hosszú idő után végre elmentek. Előtte hússzor elmondták, hogy ha baj van, telefonáljatok, nyolcvanszor, hogy hol találjátok a pénzt, ha kell és legalább százszor, hogy ne öljétek meg egymást. De végre sikerült kitaszigálni őket az ajtón és fellélegeztek, hogy elmentek.
- És akkor most beszélgetünk – présel szorosan az ajtónak, ahogy az bezáródik. – Miért kerülsz engem? – hajol közel hozzád szinte az ajkaidra suttogva.
- Én nem kerüllek – motyogod lehajtott fejjel, hogy ne kelljen a szemeibe nézned.
- Ha velem beszélsz, nézz a szemembe – emeli fel a fejed az álladnál fogva, így ajkaitok már majdnem összeérnek. – Nem tetszett a múltkori? – hajol még közelebb. – Hmm? – mormogja és a következő pillanatban határozottan préseli ajkait a tiédnek. Ellentmondást nem tűrően csókol szinte már felkenve az ajtóra, te pedig egyetlen pillanatnyi hezitálás nélkül viszonozd hasonlóan mohó stílusban, hiszen hetek óta csak erre vágysz. Percekig faljátok egymást ott simogatva a másikat, ahol éritek. Szorosan markolja a csípődet, miközben a nyelve már a tiéddel harcol. Lassan simít végig a fenekeden, majd combjaid alá nyúlva felemel, hogy lábaid a derekát öleljék még jobban a falapnak préselve. Lassan indul nyakad irányába, hogy nyálas csókokat hagyjon az érzékeny bőrfelületen.
- Kenta – nyögsz fel, ahogy megszívja az érzékeny bőröd. – Ne... ne... ezt nem szabad – mondod, mikor finoman a fenekedbe markol.
- Miért ne lehetne? – lihegi a nyakadba. – Szeretlek – néz a szemeidbe, miközben elemel az ajtótól és nappaliban helyet foglal a kanapén. – Azt akarom, hogy mindig így csókolj és így érj hozzám. Azt akarom, hogy csak engem csókolj így és csak én érinthesselek így.
- De ezt nekünk nem lehet – hajtod le a fejed szomorúan, hiszen te is legalább annyira akarod, mint ő. – A testvéred vagyok.
- Nem. A szerelmem vagy. És harcolni fogok ezért, értünk. Kérlek, hagyd, hogy szeresselek – mondja, majd újra finoman megcsókol, amibe te újra csak elveszel és hagyod, hogy szeressen, sőt te is szereted őt, még ha ezt nehéz is lesz elfogadtatni a szüleitekkel.