Szent Johanna Gimi Dave lányai élete a Szjgben

4.18.

Az előző rész tartalmából;

Mindannyian a holtest körül álltunk.
Fájdalmasan néztük Stellát. Majd ekkor.

Stella szeme kinyílt.

*Stella szemszöge*
Az élet, olyan mint egy apró kis virág. Éli az életét, figyelmet kell rá szánni, majd mikor eljön az ideje elhervad. Mint az élet.
De ha az élet ad neki egy esélyt? Hogy folytassa?
Ez volt az én történetem. Én voltam a virág, akinek lehetősége adatott folytatni. És ki fogom használni.
Mint a virág az új esélykor újra kivirágzik.
Úgy történt velem is.

Kinyitottam a szemeimet

*Márk szemszöge*
Stella szeme kinyílt.
Döbbenet futott át mindenkin, majd megnyugvás.
Megnyugodott a lelkünk. Mindenki készült beszélni, kérdésekkel-fogadtatással bombázni Stellát.
De Stella, csak engem nézett. Kinyújtotta a karjait, majd odasétáltam.
Megöleltem őt. Az én kis fénysugaramat.
-Hiányoztál!-suttogtam neki.
-Te is nekem, kis szerelmem!-suttogta kis kuncogást követve. Stella felszisszent, ja tényleg ő több sérülést szerzett, mint én. Elengedtem őt.
Olyan, olyan furcsa volt. Előbb a halott énje volt velem szemben. Most megy engem néz mosolyogva.
Ez a lány egy csoda. De egy fix, öregkoromba nekem kell először meghalnom. Ezt nem bírnám átélni megint.
Majd sejtettem, Stellát bombázni kezdték a kérdések és a fogadtatások. Nagynehezen megölelte a szüleit, közben sziszegett a fájdalomtól.
-Megnyertem a táncot!-jelentette ki.
-Milyen táncot?-kérdezte furán Kinga. Én se értettem. Stella Flóra szemébe nézett, aki mosolyogva bólintott.
Flórát nem érdekelte semmi, Stella nyakába borult. Sírva, örömsírás lehetett vagy nem tudom.

ღ

Az orvosok nagyon furcsán reagáltak, hogy Stella nem halt meg. Semmi magyarázatot nem lehetett rá adni. Szerencse lenne? Nem tudom.
Na mindegy, ezután kiküldtek minket a váróba, míg ők vizsgálják Stellát.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Az én kis szerelmem, nem halt meg. Folytathatjuk az életünket. Együtt.

*Stella szemszöge*
-Rendben kislány! Mutasd a karod!-mondta a doki.
Már nem volt új a vizsgálat, évek és a rutinok.
Mindig én kell itt feküdnöm. De ez most durvább volt. Majdnem meghaltam! De élek és ez a lényeg.
-A szalagavatón fájni fog?-kérdeztem.
-Szalagavató!-kuncogott a doki.—Sajnálom, de oda te nem mehetsz el. Égési sérüléseid vannak, de azok mulandók. Kislány az egyik bordád megrepedt egy kicsit. És erős ütés érte a fejedet. Ezek idővel mind begyógyulnak! A többik a műtéten rendbe hoztuk.
Szóval sajnálom, de te nem lehetsz ott!-húzta el a száját.
Micsoda? Én nem lehetek ott?
Nagyon váratlanul ért ez, jólvan tudom örülnöm kéne, hogy élek. De hát ez a szalagavató!
A Szjg-s énem fináléja! Ami kell, a csillogáshoz!
Nah minek magyarázok, úgyse fogod megérteni.

*November 24.(csütörtök)*
*Stella szemszöge*
Kórházi reggelek, régi barátom. Fura lett volna, ha én ebben az évben nem lettem volna kórházban!
Várjunk mennyiszer voltam én itt?
Egyszer elütött egy autó! A Doriános eset, hogy megöltem. Kis gyilkos Stella!
Tavaly a vetetéskor! Ennyire emlékszem, de tuti volt még valami!!!
Na oly mindegy.
A reggel unalmas volt. Anyué bejött, beszélgettem vele egy jó órát, majd mennie kellett. Márk, Flóra Kornél iskolában. Én küldtem el őket, mert ők maradni akartak. Apu valami meetingen. Az öcsikéim suli-ovi. Hú, de várom, hogy lássam őket!
Szóval ennyi volt.