Szent Johanna Gimi Dave lányai élete a Szjgben

4.17.

,,Minél közelebb a halál, annál erősebben szűkül a halhatatlanság reménye. ~Szabó Gyula''

*Aznap*
*Márk szemszöge*
Tehetetlenség. Ez az egy szó, ami jellemezte a balesetet. Elvesztett irányítás.
Mámorító füst. Ropogó tűz.
Ott feküdtem, mozdulatlanul. Éltem.
Nem haltam meg. Csak feküdtem, mozdulatlanul.
Majd a friss szél felém fújt. A maró füst ellenére megéreztem a rózsa illatot.
Fénysugaram!
Ficánkolni próbáltam, de gyorsan feladtam.
Lehunytam a szemem és elvesztettem az eszemet.

⚤

Piros és kèk fénysugarak, emberhangok zaja. Autóroppanások, lángok. A testem ájult volt.
De az agyam és a szemem éber. Mint egy rossz alvásparalízis.
-HALDOKLIK!-kiabált egy férfi.

,,Virágzás, lombhullás, születés, halál,
Nem véletlen egy sem, a sors könyvében áll.''

Kinyitottam a szemem. Fehérség, gyógyszerszag keringett a levegőben. A csuklóm fájdalmasan égetett és viszketett. Gép csipogás, milyen idegesítő!
Nagynehezen felültem. Nem haltam meg. Ez fix.
De Stella? Hol van Stella? Azonnal látnom kell őt.
Stella gondolata állított fel és kibotorkáltam a folyósóra. Ahol a családtagjaink ültek.
-Márk!-suttogta Dave. Apu és anyu azonnal felém rohantak. Öleltek, pusziltak. Tiszta könny volt a szemük.
Apu tud sírni?
Nagyon örültem, hogy láthattam őket.
Dave, Kinga, Flóra csendesen ültek. Mindannyian sírtak.
-Stella hol van?-kérdeztem mindenkitől.
De szótlanok voltak. Kornél mondta el az igazat.
-Egy terembe vitték, újraélesztésre...-suttogta Kornél.
A lábam összerogyott. Apu kapott el.
10 perc kellett, hogy visszakapjam az egyensúlyom és a hangom.
-Meghalt?-kérdeztem könnyekkel a szememben.
-Nem, még nem!-sírta el magát Flóra. Dave és Kinga arcát nem láttam, mert lehajtva volt a fejük.
Mikor ezt Flóra kimondta, elsírtam magam én is.

*Írói szemszög*
A kórházban őrjítő csend nyugodott. Hangok nem hallattak. Csak könnyek hulltak az emberek szeméből. A váróban Dave, Kinga, Flóra, Kornél, Virág, Ricsi és Virág testvére ült Beni.
Senki nem szólalt meg. Csak reménykedtek.
Ez volt az egyetlen dolog amibe kapaszkodhattak.
A reménybe.
Beljebb egyik kórházi ágyon Márk feküdt. Az orvos vizsgálta, de őt nem érdekelte önmaga.
Őt csak az ő fénysugara érdekelte, semmi más.
Márk gondolkodott, az orvos locsogott.
Majd Márk feleszmélt s így szólt;
-Miért vagyok életben? Miért nem engem élesztenek újra?-mondta könnyekkel a szemében.
Márk aligha sírt valaha, de Stella miatt.
Ha Stelláról van szó benne minden megváltozik.
-Nem tudhatom, hogy mi történt az autójával. De a rendőr és az autószerelő aki itt volt korábban azt mondták, hogy nagyon nagy szerencséjük volt.-mondta az orvos.
Szerencse? Ez szerencse? Gondolta Márk.
-Miért lenne ,,szerencsés''?-kérdezte ridegen.
-Állítólag valami autó vagy nem tudom mi, ment velük szemben. Ha nem rántotta volna el a kormányt, azonnal ütköztek volna. És maga és a lány azonnal szörnyethaltak volna.-mondta higgadtan az orvos.
-Nem én húztam el a kormányt. A barátnőm volt az, Stella.-suttogta alig hallhatóan a fiú.
-Akkor köszönetet mondhat majd neki, hogy megmentette az ön életét!-próbált mosolyogni az orvos. Márk nem szólt semmit. Csak ült, szótlanul.

                                         ☽✟☼

                                  *Stella*

A halál. A halál és én táncot jártunk. Kéz a kézben.
Táncoltunk, s egy valami volt a tét.
Az élet. Az esély.