,,Minél közelebb a halál, annál erősebben szűkül a halhatatlanság reménye. ~Szabó Gyula''
*Aznap*
*Márk szemszöge*
Tehetetlenség. Ez az egy szó, ami jellemezte a balesetet. Elvesztett irányítás.
Mámorító füst. Ropogó tűz.
Ott feküdtem, mozdulatlanul. Éltem.
Nem haltam meg. Csak feküdtem, mozdulatlanul.
Majd a friss szél felém fújt. A maró füst ellenére megéreztem a rózsa illatot.
Fénysugaram!
Ficánkolni próbáltam, de gyorsan feladtam.
Lehunytam a szemem és elvesztettem az eszemet.
⚤
Piros és kèk fénysugarak, emberhangok zaja. Autóroppanások, lángok. A testem ájult volt.
De az agyam és a szemem éber. Mint egy rossz alvásparalízis.
-HALDOKLIK!-kiabált egy férfi.
,,Virágzás, lombhullás, születés, halál,
Nem véletlen egy sem, a sors könyvében áll.''
Kinyitottam a szemem. Fehérség, gyógyszerszag keringett a levegőben. A csuklóm fájdalmasan égetett és viszketett. Gép csipogás, milyen idegesítő!
Nagynehezen felültem. Nem haltam meg. Ez fix.
De Stella? Hol van Stella? Azonnal látnom kell őt.
Stella gondolata állított fel és kibotorkáltam a folyósóra. Ahol a családtagjaink ültek.
-Márk!-suttogta Dave. Apu és anyu azonnal felém rohantak. Öleltek, pusziltak. Tiszta könny volt a szemük.
Apu tud sírni?
Nagyon örültem, hogy láthattam őket.
Dave, Kinga, Flóra csendesen ültek. Mindannyian sírtak.
-Stella hol van?-kérdeztem mindenkitől.
De szótlanok voltak. Kornél mondta el az igazat.
-Egy terembe vitték, újraélesztésre...-suttogta Kornél.
A lábam összerogyott. Apu kapott el.
10 perc kellett, hogy visszakapjam az egyensúlyom és a hangom.
-Meghalt?-kérdeztem könnyekkel a szememben.
-Nem, még nem!-sírta el magát Flóra. Dave és Kinga arcát nem láttam, mert lehajtva volt a fejük.
Mikor ezt Flóra kimondta, elsírtam magam én is.
*Írói szemszög*
A kórházban őrjítő csend nyugodott. Hangok nem hallattak. Csak könnyek hulltak az emberek szeméből. A váróban Dave, Kinga, Flóra, Kornél, Virág, Ricsi és Virág testvére ült Beni.
Senki nem szólalt meg. Csak reménykedtek.
Ez volt az egyetlen dolog amibe kapaszkodhattak.
A reménybe.
Beljebb egyik kórházi ágyon Márk feküdt. Az orvos vizsgálta, de őt nem érdekelte önmaga.
Őt csak az ő fénysugara érdekelte, semmi más.
Márk gondolkodott, az orvos locsogott.
Majd Márk feleszmélt s így szólt;
-Miért vagyok életben? Miért nem engem élesztenek újra?-mondta könnyekkel a szemében.
Márk aligha sírt valaha, de Stella miatt.
Ha Stelláról van szó benne minden megváltozik.
-Nem tudhatom, hogy mi történt az autójával. De a rendőr és az autószerelő aki itt volt korábban azt mondták, hogy nagyon nagy szerencséjük volt.-mondta az orvos.
Szerencse? Ez szerencse? Gondolta Márk.
-Miért lenne ,,szerencsés''?-kérdezte ridegen.
-Állítólag valami autó vagy nem tudom mi, ment velük szemben. Ha nem rántotta volna el a kormányt, azonnal ütköztek volna. És maga és a lány azonnal szörnyethaltak volna.-mondta higgadtan az orvos.
-Nem én húztam el a kormányt. A barátnőm volt az, Stella.-suttogta alig hallhatóan a fiú.
-Akkor köszönetet mondhat majd neki, hogy megmentette az ön életét!-próbált mosolyogni az orvos. Márk nem szólt semmit. Csak ült, szótlanul.
☽✟☼
*Stella*
A halál. A halál és én táncot jártunk. Kéz a kézben.
Táncoltunk, s egy valami volt a tét.
Az élet. Az esély.
☽✟☼
*Kornél szemszöge*
Ricsi hívott, hogy mi történt velük. Azonnal siettem ide. Nem érdekel a harag, semmi nem érdekelt akkor.
Csak a barátaimat akartam élve látni. És egy picit Flórát is látni akartam.
Ricsi és Virág kijöttek Márktól. Mehetett a következő.
Felálltam és kezet nyújtottam Flórának. Értetetlenül nézett engem.
-Gyere, nem éri meg itt ülnöd és búsulnod. Stella erős, legyőzi ezt is!-mosolyogtam rá. Flóra Kingára nézett, aki letörölte könnyeit és bólintott egyet.
Flóra megfogta a kezem, bejött velem Márkhoz.
Márk bent ott ült és figyelt előre.
Nagyon sajnálom a kis haveromat, mert ha én lennék így nem bírnám ki.
Márk meglátta Flórával a kezünket. Elmosolyodott.
Nagynehezen tudtunk vele beszélgetni, megkérdeztük mi is, hogy mi történt.
Majd a végén Márkból kitörtek a könnyek.
-Nem értem! Nem értem! Miért nem én? Miért Stella?—fogta a fejét, majd ránk nézett. —Béküljetek ki! Nem éri meg a harag! Csupán elvesztegetitek az időt, amit egymással tölthettek! Próbáljátok megbeszélni, maradjatok olyanok amilyenek vagytok! Flóra Kornélnak is jár egy esély, ahogy ő is elfogadta, hogy te elmész!-mondta Márk.
Igaza volt.
*Flóra szemszöge*
Miután kijöttünk Márktól, kimentem a teraszra. A szavai jártak a fejemben. És természetesen az ikertestvérem, de bennem égett a remény tüze.
Élni fog, érzem, tudom.
Márkhoz visszatérve, igaza volt. De nagyon fájdalmas dolgokat csinált Kornél.
Kinyílt az erkélyajtó.
Kornél jött ki.
-Mostmár készen állsz, hogy megbeszéljünk mindent?-kérdezte.
-Igen, én készen állok!-mondtam.
*Dave szemszöge*
Nem mozdultam a váróból, mindig vártam az orvos, hogy kinyíljon az az ajtó és megszólaljon.
,,Hogy sikerült''. De nem történt semmi, és ez nagyon fájdalmas volt. Kinga pont ugyanezt érzi, tudom.
Amikor történt ez az eset èn és Kinga épp fiúkkal játszottunk. Nagyon összetört minket ez.
Mert tudtuk, hogy itt nem csak 1-2 repedt csont van.
Hanem fennáll a halál esélye. Ha Stella meghal, neadjisten, nem tudom mi lesz a családdal.
Minden megváltozna. Eltűnne a boldogság az életünkből.
Örültünk Márknak is persze, hogy jól van. De az más, ha ő nem a gyereked.
A lányomat akarom, azt akarom látni, hogy a jövőben az álmait éli! A gyerekünket akarjuk!
,,Ne kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.''
*Márk szemszöge*
Idő. Ez volt az egyetlen amivel jellemezni tudtám ami most történik. Idő, várjuk azt az időt mikor minden jóra fordul. Tudod eső után szivárvány.
De ha elfogy az időnk? Elmúlik minden.
Amit felépítettünk, amit elértünk. Mind nem ért semmit.
Ezt éreztem most. Át öltöztem, mert nekem nem voltak mély sebeim, hogy a kórházba kellene aludnom. Ott ültem a váróban. Mindenki ott ült.
Flóra és Kornél kéz a kézben. Legalább valami jó is volt ma. Az a kórterem amiben Stella volt, volt ott egy ablak. Aminek most húzták fel a redőnyét. Mindannyian felugrottunk és odarohantunk.
Orvosok vették körül Stellát.
Az orvosok épp vették le a kesztyűt és a maszkot, majd kiindultak. Sikerült?
Az orvosok már jöttek volna ki mikor megszólalt egy hang.
A gép volt. Sípolt. Az orvosok rohantak vissza, tudtuk hogy baj van. Az orvosok próbáltak segíteni rajta, de nem sikerült.
A gép végleg sípolt egyet. Stella szíve leállt.
Ott törtünk össze, mindenki bömbölni kezdett.
Én fájdalmasan ordítottam.
*
Stella
*
A tánc, a tánc a halállal véget ért.
Egy nyertes volt. Tudtuk is, hogy ki.
A halál elsétált s otthagyott engem az ürességben.
A fény ami a táncra világított, kihunyt.
Lehajtottam a fejem és emlékek kezdtek feltörni.
Életem legszebb emlékei.
,,Márkkal csókolózni kezdtünk a kisházban, a Whiskytől bűzlöttünk, de nem érdekelt minket. Egymás szájával voltunk elfoglalva''
,,Ikrek?-kérdezte Flóra
Ikrek.-mondtam.''
,,Anyu és apu megcsókolta egymást az oltárnál, tapsolni kezdtem. Büszkeség és öröm töltött el a látványuktól''
,,Az osztállyal a garázsban aludtunk. Hálózsákokkal és sok hülyeséggel''
,,-Tetszik neked Márk?-kérdezték a lányok döbbenten''
,,A Balaton vizében felemelt és megcsókolt. Ez igaz csók volt. Csak ő és én voltunk a vízben.''
,,Esti suttogások Márkkal, Test a testben, Lélek a lélekkel összefonódva''
,,Flóra és az osztályos emlékek, A családom, Márk''
,,Márk és én felnőttebbek vagyunk és sétálok az oltárhoz''
Az utolsó nem emlék volt. Ott állt a családom, anyu és apu megöregedve. 2 ugyanolyan kinézetű nő. 2 férfi mellettük. 2 tinédzser fiú. És a nők kezében babák voltak. A jövőbeli családom lett volna.
*Márk szemszöge*
Mindannyian a holtest körül álltunk.
Fájdalmasan néztük Stellát. Majd ekkor.
Stella szeme kinyílt.
Na helló helló, itt lenne az újabb rész. Remélem tetszett. Mit gondoltok erről a részről? És a végéről?🤭
A kövi részt, majd hozom.
Puszi💛