Vérfarkasba szeretve

51.rész

Zayden

A kezdetektől fogva ezt a helyzetet akartam elkerülni. Amióta Aylát ismerem, azóta tetszik nekem és minden gondolatom körülötte forog. Annyira szeretem, hogy már néha fáj. És most itt vagyunk ebben a szar helyzetben és fogalmam sincs hogyan mászunk ki belőle.
Nézem, ahogy Ayla feje a mellkasomon pihen, miután Asher végre eloldozta, és mellém feküdt a földre a vékony takarókon. Halkan szuszog, szemét pedig néha összeszorítja. Talán álmodik valamiről. Egy jobb életről, amit én nem adhatok meg neki. De akárki bármit mond, én túl önző vagyok, ahhoz, hogy elhagyjam azzal a címszóval, hogy jobb élete legyen. Nem tudok nélküle élni, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is így van.

De most minden megváltozik. Ha minden Asher Dean terve szerint halad, Aylából holnap farkas lesz, és nem is akármilyen. Nem akarom ezt, bassza meg! Szeretem, hogy Ayla ilyen emberi, és hogy sosem érzi, amikor odaéget valamit sütés közben. Szeretem, hogy rendőrnő, és ilyen tehetséges a munkájában. Szeretem, hogy folyton talpon van és sosem áll meg egy percre sem. És legfőképpen azt szeretem benne, hogy emberként is képes engem szeretni. Kezdetben azt hittem szörnyetegnek fog tartani, de mint kiderült előbb tudta, hogy farkas vagyok, mint ahogy én el akartam mondani neki. És képes még így is bízni bennem. Lenyűgöző.

Félek a holnaptól. Igen félek. A rettenthetetlen Zayden is félhet valamitől. Attól félek, hogy a végre mindenhol klappoló életem a feje tetejére áll. De tudom, hogy így lesz. És bármilyen végkimenetelű lesz az egész, száz százalékban Ayla mellett állok, és mindenben számíthat rám.

Ayla hirtelen mocorogni kezd. Még jobban befészkeli magát a mellkasomhoz, majd lassan nyitogatni kezdi a szemeit.

- Nem alszol? – kérdezi ásítva és csókot lehel az arcomra.

- Nem tudok.

- Énekelek neked! Az majd segít. – Gyatrán felnevetek a kijelentését hallva.

- Már hogy segítene? Nem tudsz elaltatni egy altatódallal. – mosolygok rá, és megpöckölöm az orra hegyét.

- Azt csak hiszed! – hirtelen felül és morcosan néz rám. Tipikus Ayla. Ilyen kicsi dolgokat is nagyon komolyan vesz. – Majd meglátod, hogy amint elkezdek énekelni, te egy percen belül aludni fogsz.

- Jó oké, csak gyere ide vissza! – felemelem a kezem jelzésképpen, hogy átölelhessem és szorosan tartsam magamhoz. Talán utoljára.

- Az álom lassan jő... Lépked csendben ő... - Ayla hangja gyönyörű. – Hangja ringat el... Vigyáz rád, ha kell... - Éneklés közben az ujjaimmal játszadozik, akárcsak egy ötéves. Mégis valahogy nyugodtabbnak érzem magam.

Lassan lehunyom a szemem. – Ne félj, légy merész! A csend is vigyáz rád... - A többit már nem hallom, mert mély álomba szenderülök.
Később lánccsörgésre ébredek. Lassan törlöm ki az álmot a szememből. Nehezen konstatálom, hogy Asher áll előttünk. Ayla felül, és ijedten néz rám, majd Asherre, aki így szól:

- Itt az idő