Complicated • n.h • (Befejezett)

23. Holly White

- Semmi baj... Beszéljétek csak meg – suttogtam, aztán elindultam mellette ki a folyosóra, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felmentem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót és mély levegőkkel próbáltam magam lenyugtatni. A fürdőszobában megmostam az arcomat, aztán visszamentem a szobámba és meglepődve néztem Niallre aki éppen akkor jött be.

- Palmer én... borzasztóan sajnálom, fogalmam sem volt, hogy...

- Tudom – szakítottam félbe. – Semmi baj. Menj, csak beszélj az ügyvédeddel és intézzétek el a dolgaitokat. Holly egy nagyszerű kislány és örülök neki, amiért szeretnél az élete részévé válni – mondtam mosolyogva, aztán gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnycseppjeimet.

- Oh Palmer – jött elém, kezével az arcom után nyúlt és oda is fektette tenyerét. – Úgy sajnálom. Kérlek, ne sírj. Ne haragudj rám – suttogta.

- N- nem haragszom – ráztam meg a fejemet és egy lépéssel távolabb léptem tőle, mire ő fájdalmasan nézett rám.

- Palmer ne mondd ezt – lépett rögtön utánam és újra az arcomhoz nyúlt, viszont elfordítottam a fejem és összeszorítottam a szemeimet.

- Niall kérlek. Én... n- nem tudom ezt... most... így. Kérlek – suttogtam sírva.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogta ő is a könnyeivel küszködve, nekem pedig a szívem szakadt meg, hiszen már régen tudtam, hogy úgy is ez lesz. Mégis hogyan lehetnénk együtt, mikor Niall Holly apja? Hollyt úgy imádom, mintha az én lányom is lenne, de ő nem az én gyerekem. Hanem Alexáé, akit szintén nagyon szeretek.

- Sajnálom.

- Ne, Palmer, kérlek. Megoldjuk, oké? Minden rendben lesz, és ez nem változtat semmit sem az érzéseimen irántad.

- Niall, idő kell. Gondolkoznom kell. Nem tudok veled maradni így, hogy mindketten össze vagyunk zavarodva. Majd ha tisztán látok és átgondoltam a dolgokat felhívlak...

- Palmer, ne szakíts velem kérlek – suttogta.

- Nem szakítunk, csak... egy kis szünetet tartunk.

- Nem akarom, hogy elhagyj.

- Niall, nem hagylak el.

- Ígérd meg – suttogta lehunyt szemekkel.

- N- nem tudom megígérni – ráztam meg a fejem, miközben a könnyeim versengve szánkáztak le az arcomon –, idő kell, hogy átgondoljak mindent. Kérlek – kértem erőtlenül. – A legjobb lesz, ha elmész. Maradhatsz, amíg találsz egy hotelt, vagy...

- Oké. Persze, megyek – fordult meg aztán vett egy mély levegőt és megtörölte az arcát. Lesütöttem a szemeimet és elhomályosodott látásomon keresztül alig láttam valamit. Álltam ott a szobában, miközben ő összeszedte a cuccait és mikor végzett megállt, majd elengedte a bőröndjét és visszajött elém. – Palmer, én... sajnálom. Bárcsak visszatekerhetném az időt.

- Ne mondd ezt – ráztam meg a fejem. – Én nagyon szeretem Hollyt.

- Tudom. Nem fogom kettőnket feladni, ezt ne felejtsd el – ujjai közé fogta az államat, aztán fentebb biccentette a fejemet, így összetalálkozunk a tekintetünk. Közelebb hajolt hozzám, mire automatikusa lehunytam a szemeimet. Gyengéden az ajkaimra illesztette az övét és megcsókolt. A csók rövid volt, de annál intenzívebb, a fájdalom összes hullámát végig küldte a testemen. Amint elvált tőlem legszívesebben megragadtam volna és visszarántottam volna magamhoz, de egyszerűen nem tudtam megmozdítani a testemet, ahogy egy hang sem jött ki a torkomon.

Tudtam, hogy jól döntöttem akkor, mikor időt kértem tőle. Mindkettőnknek szüksége volt rá, mindketten össze voltunk zavarodva és nem tudtuk, hogy mit akarunk és, hogy ezután mi lesz. Bár kevés esélyt láttam arra, hogy majd tiszta fejjel megoldódik minden és újra együtt tudunk lenni, de azon leszek, hogy ez így legyen. Én sem akarom Niallt elveszíteni, már most eszméletlenül hiányzik, pedig egy perce sincs, hogy kilépett az ajtómon.