Ez igazából az Avengers in Riverdale című sztorim előzménye. Ha még nem olvastátok, sipirc!
~Tony
Végre! Végre hazajuthatok Amerikába a kislányomhoz. Az Afganisztánban történtek és a beszélgetések Yinsennel ráébresztettek arra, ahogy lehetőségem nyílik hazajutni, foglalkoznom kell az egyetlen emberrel, aki vár engem. Az én kicsi Daphne-m. Bevallom, kilenc éven keresztül nem foglalkoztam vele annyit, mint kellett volna, és ezt már rettenetesen bánom.
***
Ahogy hazatértem, mindenképp szervezni akartam egy sajtótájékoztatót, amit a lehető leghamarabb igyekeztem lezavarni. Alig vártam már, hogy otthon lehessek.
Féltem, hogy esetleg Daphne nem akarna megbocsátani, ami igazából teljesen jogos is lenne, mert az elmúlt kilenc évben borzalmas apa voltam. A szülinapjai nagyrészét ki is hagytam.
Amikor a sofőr végre valahára leparkolt a ház előtt, minden szó nélkül kipattantam a kocsiból és siettem be.
– Jó újra itthon látni, uram! – szólalt meg J.A.R.V.I.S.
– Én se panaszkodok. Daphne hol van?
– A maga szobájában.
– Mit keres ott? – kérdeztem inkább magamtól mint J.A.R.V.I.S-tól, majd inkább felmentem a lépcsőn, hogy a saját szememmel láthassam.
Ahogy benyitottam a szobába, nem bírtam visszatartani a mosolygást. Ott aludt az én ágyamban, nyakig betakarózva. Még így is feltűnt, mennyit nőtt három hónap alatt.
Leültem mellé, majd óvatosan ébreszteni kezdtem.
~Daphne
Olyan szép álomból ébredtem. Apa végre itthon volt, és foglalkozott velem. Végre nem éreztem magamat egyedül.
Ahogy teljesen felébredtem és kinyitottam a szemem, elképedve láttam, hogy az álom egy része valóra vált. Apa itthon van. Gyorsan felültem és szorosan megöleltem.
– Annyira hiányoztál! – szipogtam.
– Te is nekem – viszonozta az ölelésem, de néhány pillanat múlva elengedett. – Figyelj, Daphne, beszélnünk kell valamiről.
– Bocsánat, hogy itt aludtam. Tudom, hogy van saját szobám – mondtam kicsit bánatosan.
– Jaj, nem arról van szó – mosolygott. – De miért hitted azt?
– Mert régebben sose engedted, hogy veled aludjak, ha rosszat álmodtam.
– Már értem. Igazából arról akartam beszélni, hogy... Sajnálom, amiért ilyen rossz apa voltam. Nem ilyet érdemelnél. Amíg nem voltam itthon, rádöbbentem, hogy foglalkoznom kéne veled, mert te vagy az egyetlen, aki hazavárt. Szeretném jóvátenni. Engeded?
– Igen – mosolyogtam rá.
– Oké. Akkor kezdhetnénk azzal, hogy pizzát rendelünk, és lejössz velem a műhelybe. Jó lesz? – Válaszként bólogattam.
– Ez itt micsoda? – mutattam a mellkasán lévő világító körre.
– Elég bonyolult lenne neked elmagyarázni, de ez védi a szívemet, hogy a kis fém darabok, amik Afganisztánban kerültek belém, ne jussanak el oda.
– Fáj?
– Nem – puszilta meg a homlokom. – Gyere, Kicsi, rendeljünk kaját.
Time skip, mert a Bosszúállóknak karácsonykor is ki kell rángatni az ágyból Tonyt...
Amíg a pizzánkat vártuk a nappaliban ücsörögtünk, és bármilyen furcsán hangzik, apa kérte, hogy meséljek a kedvenc dolgaimról.
Aztán, mikor fél óra múlva megérkezett a kaja, lementünk a műhelybe. Végre! Annyiszor látni akartam már, de sose mehettem be.
Ahogy az üvegajtóhoz értünk, apa beütött egy kódot, és már ki is nyílt az ajtó. Bent rengeteg minden volt polcokon, asztalokon szétszórva. Arrébb pedig vagy hat autó állt szépen, egymás mellett.
– Azta...
– Ennyire kupis? – kérdezte.
– Egy kicsit – ismertem be. – Tetszik, és örülök, hogy végre lejöhettem.
– Akkor jó. Gyere, mielőtt elutaztam volna, ezen az autón dolgoztam – mutatott egy régies fekete autóra, amin tűz matricák voltak.
Ekkor odagurult hozzánk egy kis robot, fogókkal.
– De cuki! – mosolyogtam csillogó szemekkel.
– Ő Dum-E. Általában nekem szokott segíteni – mondta apa.
– Jó sok mindent építettél.
– Igen. Nem hiába vagyok feltaláló – simította meg a hajam. – Segítesz kipofozni ezt a kocsit?
– Szabad?
– Persze.
– Ezt még nem is használtad, ugye?
– Nem. Ez nem az enyém – mosolygott.
– Akkor kié?
– Ha elég nagy leszel, a tied lesz.