Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #16✴️Part II.

RitaNmeth0 kérésére itt a folytatás ❤️🥰

T/N = te neved

Mivel már majdnem teljesen meggyógyultam, a kötéseim lekerültek, és Bucky segített kiszedni a varratokat. Valóban nagyon ügyesen látta el a sérüléseimet, mert szépen gyógyultak be.

Délelőtt úgy döntöttem, hogy ideje lenne elmennem bevásárolni. Jobban örültem volna, ha Buckyt rá tudom venni, hogy velem jöjjön. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem mert féltem egyedül hagyni. Féltem, hogy kárt tesz magában.

– Bucky, biztos megleszel egyedül, amíg én megveszem a kaját? – kérdeztem aggódva.

– Azt hiszem, igen. Jobban félnék kimenni az utcára. Nyugodtan intézd, amit kell – húzódott a szája halvány mosolyra.

– Jól van. Sietek – integettem neki, majd kiléptem a lakásból.

~Bucky

Miután T/N elment a boltba, egy ideig csak csendben ültem a fotelban, aztán óvatosan kézbe vettem T/N könyvét, ami a dohányzóasztalon pihent. Elkezdtem olvasni, és nagyon érdekesnek tűnt, így jól elvoltam vele.

Mikor legközelebb a faliórára néztem, meglepődtem, ugyanis azt mutatta, hogy T/N már fél órája elment. Reméltem, hogy hamarosan hazajön.

Visszatértem az olvasáshoz, de valami, nem stimmelt már nem a fehér lapokat láttam, és nem a nappaliban ültem, hanem egy kórházi szobában. Mellettem az ágyon egy világosbarna hajú, nagyon sápadt lány feküdt.

– Annyira sajnálom – motyogta.

– Ugyan, Rebecca. Nem tehetsz arról, hogy így megbetegedtél. Tudom, hogy hamarosan meggyógyulsz – pusziltam meg a homlokát.

– De Bucky, annyira fáj! Éjszaka nem is aludtam – sírta el magát, de ez pillanatok alatt köhögésbe fulladt.

– Tudom, kishúgom – simogattam a haját.

Bepánikolva néztem szét. Ismét a nappaliban voltam, de alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy a könnyek patakzottak le az arcomon, miközben a karfát szorítottam.

– Rebecca! – kiabáltam. Tudtam, hogy nincs itt, de nem bírtam magambam tartani. – Rebecca! – zokogtam.

~T/N

Végre valahára végeztem a bevásárlással. Pont a lakásom ajtajához értem, és benyitni készültem, amikor bentről elképesztően keserves zokogást hallottam.

Rémülten és óvatosan nyitottam be. Az előtérben lepakoltam a kaját, és lopakodva siettem a nappali ajtajához.

Bucky a szőnyegen ült összegömbölyödve, a hátát a fotelnek támasztva és nagyon sírt.

– Bucky, mi történt? – kérdeztem aggódva, de választ nem kaptam.

Leültem mellé a földre, átkaroltam a vállát és szorosan magamhoz öleltem.

– Buck, ha nem mondod el, mi a baj, nem tudok segíteni – fogtam meg az ép kezét.

– Én... nem tudom. Egy pillanatra... nem itt voltam. Egy kórházi szobában ültem, és... mellettem az ágyon ott feküdt a húgom, Rebecca. Nagyon szenvedett... – magyarázta, de annyira sírt, hogy több idő kellett nekem, hogy megértsem. – T/N, mi ez az egész, és hol van?

– Bucky, szerintem ez egy emlék volt – mondtam szomorúan, miközben az én szemeim is könnyesek lettek. – Nem tudom, mikor történhetett, de már nagyon régen volt.

– Ne! Akkor ő már halott?

– Nem biztos. Maximum csak idős. Kicsit később felhívom Steve-et, hátha ki tud deríteni valamit.

– A kishúgom... látni akarom – zokogta tovább, és már levegőt is alig kapott.

– Bucky, tudom, hogy ki vagy borulva, de muszáj lenyugodnod, mert alig kapsz levegőt.

– Nem megy!

– De! Menni fog. Segítek, csak azt kell tenned, amit mondok, rendben? – Ő csak sírva bólogatott, ezért folytattam. – Utánozd a légzésem! – vettem mély levegőt, majd kifújtam.

Megismételtem néhányszor, mire sikerült lenyugodnia. Kipirosodott szemmel, könnyáztatta arccal nézett rám.

– Köszönöm – szipogta.

– Semmiség – töröltem le a hüvelykujjaimmal a könnyeit, majd egy puszit nyomtam a homlokára.

– Milyen szép vagy – mondta, miközben az arcunk még mindig közel volt.

– Köszi – pirultam el, közben már az orrunk is összeért.

– Most mi történik? – kérdezte félénken.

– Nyugi. Semmi rossz – mosolyogtam, majd óvatosan a szájához érintettem az ajkaimat, és mikor nem húzódott el, rendesen megcsókoltam.