Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #6✴️ Parental Oneshot

fanni_29 könyvében is megtalálható ez a fejezet ❤️😊

T/N = te neved

Végre elérkezett a nyári szünet, ami egyet jelentett azzal, hogy több időt tölthetek apával. Iskola időben a tanulás miatt sokáig ébren kellett lennem, ezért nem értem rá vele, vagy a csapat többi tagjával lenni, és ez piszkosul bántott.

Ezért reggel eldöntöttem, hogy az egész napot apával töltöm. Ahogy leértem a konyhába, odasettenkedtem apához – aki pont nekem háttal állva várta, hogy a kávét megfőzze a gép – és szorosan megöleltem.

– Te jó ég! T/N! Mi jutott eszedbe? – bontakozott ki az ölelésemből a nagy ijedtsége után és felém fordult.

– Már ennyire tudtad, hogy én jövök? – kérdeztem, kicsit elkomorodva a leszidástól

– Igen. Kértem már, hogy ne csináld. Nem szeretnélek még véletlen se bántani.

– Tudom, csak... mivel a suli miatt nem annyira értem rá veled lenni egy kicsit, esetleg a mai napot együtt tölthetnénk.

– Ez remek ötlet – mosolyodott el halványan. – Esetleg kezdetnek bemehetnénk a városba fagyizni egyet. Mit szólsz?

– Tökéletes – vigyorodtam el.

Reggeli után apa azt találta ki, hogy motorral menjünk be a városba, de elég sokáig ellenkezzem, mondván, hogy utálom a motorokat, így apa inkább elkérte Tony egyik kevésbé feltűnő kocsiját.

A fagyizótól kicsit messzebb parkoltunk le, így ki tudtuk élvezni a jó időt azzal, hogy sétálunk egy kicsit.

– Apa, minden oké? Olyan elveszettnek tűnsz – jegyzetem meg.

– Ne aggódj, nincs semmi baj. Igazából csak azon gondolkoztam, hogy... mennyi minden változott a negyvenes évek óta.

– Ezt most milyen értelemben mondod?

– Természetesen jóban. Az első világháború végébe születtem bele és részt vettem a másodikban. A két háború leamortizálta az országot. Olyan alapvető dolgokért kellett az élelmiszerjegy, mint a liszt. Amerika sokat fejlődött azóta, és ez jó. Több betegséget lehet gyógyítani, jobbak a körülmények... igaz, a negyvenes években éltem, de nem hiányzik annyira. Persze, ott is voltak jó dolgok, de jobban szeretem a huszonegyedik századot. Elvégre itt vagy te – mosolygott le rám.

A fagyizónál apa csak egy csoki fagyit kért, amíg én karamellát és pisztáciát.

– Ugye tudod, hogy te is kérhettél volna bármilyet? – kérdeztem, miközben leültünk az egyik asztalkához.

– Tudom, csak... még azért szoknom kell ezt az egészet. Megelégszek egyelőre ezzel – mosolygott.

– Jaj ne – motyogtam, lehajtottam a fejem és még a kezemmel is takartam az arcom.

– Mi az? – kérdezte.

– Azok az iskolatársaim. Mindenki utálja őket.

Sajnálatos módon észrevettek minket és rögtön beszélgetni kezdtek pont olyan hangerővel, hogy mi is meghalljuk.

– Na, itt van T/N is. Nem tudom megérteni, hogy bírja ilyen szülő mellett, mint a Tél Katonája. A fickó egy hidegvérű gyilkos. Nem is tudom, hogy juthatott odáig, hogy örökbefogadjon valakit.

– Ja. Én T/N helyében biztos elszöknék, vagy az ablakon is kiugranék. Nem is értem, miért kötődik ennyire egy gyilkoshoz. Lehet majd előbb-utóbb együtt öldökölnek. Én legszívesebben mindkettőt lecsukatnám.

– T/N, ideje lenne hazamennünk. Most jut eszembe, hogy Steve-vel kell edzenem – motyogta apa, majd fel is állt.

Az út hazafelé nagyon csendesen telt. Szomorú voltam, hogy így beszéltek róla, de fogalmam se volt, hogy kéne megvigasztalnom.

Amint leparkoltunk a garázsba, ő szó nélkül bement a házba. Sóhajtva követtem őt és volt egy olyan érzésem, hogy apa már a szobájában van.

– T/N, mi történt Buckyval? Megkérdeztem, megyünk-e futni, de ő nem mondott semmit.

– Voltunk fagyizni és néhány iskolatársam elég csúnyákat mondtak róla. És most nem tudom, mit csináljak...

– Valahogy mutasd meg neki, mennyire szereted őt. Ez biztos fel fogja vidítani.

– De mit csináljak? Félek, hogy csak még jobban elszomorítanám.

– Te olyat nem tudsz tenni. A kislánya vagy. Boldoggá teszed – mosolygott rám. – Most viszont megyek, megkeresem Samet, hogy ne egyedül kelljen futnom.

– Rendben – bólogattam, majd miután Steve elindult az edzőterem felé, én a konyhába mentem. A tálból kivettem egy csomó gyümit, amelyiket kellett, megpucoltam és nekiláttam a gyümölcssalátának.

– Szia, kicsi, mit csinálsz? – jött oda Tony.

– Apának gyümölcssalátát. Elég szomorú, és emlékszek, mennyire ízlett neki múltkor.

– Mi baja?

– Csak néhány iskolatársam csúnyákat mondott róla.

– Aha. Akkor szerintem most hagylak.

Miután Tony lelépett, igyekeztem a lehető leggyorsabban elkészülni. Feldaraboltam a nagyobb gyümölcsöket, tettem mézet is a salátához, aztán egy kis kavargatás után tettem a tálba két kanalat és elindultam az emeletre, apa szobájához.

Bekopogtam, de válasz nem érkezett. Óvatosan benyitottam. Apa az ágyán ült összegömbölyödve és csendesen sírt. Azt hittem megszakad a szívem, amiért így kellett látnom.

– Apa... - szólaltam meg halkan, mire felém pillantott. – Hoztam neked gyümölcssalátát – mondtam, mire halványan elmosolyodott.

– Köszönöm, de most nem kérek...

– Ugyan, csak kóstold meg. Tudom, hogy ilyenkor rosszkedvű vagy, de... csak kettőnknek csináltam.

– Jól van, gyere – intett én pedig sietve leültem mellé.

– Apu, ne is törődj azzal, amit ők mondtak. A suliban mindenki utálja őket. Egyébként pedig, én tudom, milyen jó apa vagy. Ezalatt a két év alatt bizonyítottad.

– Köszönöm. Nálad jobb kislányt nem is kívánhatnék – ölelt meg.

– Nem is vagyok kicsi – csóváltam a fejem nevetve.

– Tudom, és bár nem láttalak apróságként, mindig a kislányom leszel – puszilta meg a homlokom.