Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #18✴️

⚠️Ez egy Avengers x Fate: Winx saga crossover lesz. A hétvége folyamán még kb. három ilyenre számíthattok ❤️

Ebben a részben T/N egy empata lesz, vagyis megérzi mások érzelmeit, és át is tudja venni egy részüket.

T/N = te neved
Sz/Sz = szem szín

Este, tekintve, hogy teljesen egyedül voltam a szobámban – ugyanis a többiek bevetésen voltak –, nyugodtan videochatelhettem a húgommal, Musával, aki jelen pillanatban az Alfeában van.

– Nem is tudom, mikor beszéltünk így utóljára – gondolkoztam el.

– Hát, kábé mielőtt elkezdődött a suli és mielőtt te összejöttél az öreg pasiddal – vont vállat, mire halkan elnevettem magam. Bár nem tudom, mit óvatoskodtam, hiszen egyedül voltam a toronyban, ráadásul Musa fejhallgatót használt, így az aranyos szobatársa se ébred fel.

– Hé, Bucky ránézésre nem is öreg!

– Az lehet, de valójában az. Tényleg, még mindig nem tudják, hogy elmetündér vagy?

– Nem. Lehet jobb ez így.

– Dehogy! Hé, ha tényleg szeretnek téged, akkor elfogadnának így is.

– Mióta vagy ilyen érzelgős? Mióta összeszűrted a levet Terra tesójával?

– Hé, én se szekállak folyton a kapcsolatod miatt.

– Oké, jogos. Amúgy szerintem Sam nagyon aranyos. Illik hozzád.

Ekkor a csendes, üres torony hirtelen megtelt érzelmekkel és gondolatokkal. Azonban az egyik jóval túlharsogta a többit. Fájdalom, szenvedés és félelem. Olyan erős volt, hogy még a fejem is lüktetni kezdett, és a szememet is szorosan behunytam.

– T/N, minden oké? – kérdezte Musa.

– Nem – nyitottam ki a szemem, ami majdnem biztos, hogy lilás színben tündökölt a szokásos Sz/Sz helyett. – Azt hiszem a többiek visszajöttek. Mennem kell.

– Persze. Nekem pedig úgyis aludnom kéne. Holnap a kelta rúnákból írok dogát. Szia.

– Vigyázz magadra! Szia – intettem majd kikapcsoltam a hívást.

Kipattantam a takaró alól, majd egyenest a lifthez rohantam, majd addig nyomogattam a gombját, amíg ki nem nyílt az ajtó. A liftben rátenyereltem a nappali gombjára, és addig járkáltam a pici területen, míg végre, szinte észrevétlenül, de a lift megérkezett a nappali emeletére. Kinyílt az ajtó, és azonte belerohantam Tonyba.

– Ki sérült meg? – kérdeztem.

– Honnan tudod, hogy...?

– Nem az a lényeg! Ki? Sérült? Meg?

– Barnes. A kórházi emeleten van.

– Akkor mire várunk? Menjünk oda!

– De épp gyógyítják a sebet az oldalán.

– Nem érdekel, Tony! Akkor nélküled megyek – mondtam dühösen, majd elég idegesen hívtam a liftet.

– T/N, Bucky nagyon szenved. Tuti, hogy oda akarsz menni? – kérdezte óvatosan Wanda.

– Igen. Tudok segíteni, hogy ne legyen olyan rossz neki – szipogtam, és megint elég agresszívan kezdtem el nyomogatni a hívógombot.

Egy percbe se telt bele, de már a kórházi emeleten rohantam ki a liftből. Már rettenetesen fájt a fejem, olyannyira, hogy a fogamat is összeszorítottam. Épp ezért nem figyeltem, és egyenesen Steve-nek ütköztem.

– Hé-hé! T/N, mit csinálsz itt? – kérdezte.

– Szerinted? Segíteni akarok Buckyn.

– De most senki nem mehet be.

– Nem érdekel, Steve! Csak hadd mehessek be! Tudok segíteni, hogy kevésbé szenvedjen!

– Na, jó. Gyere – sóhajtott, de egy valami nem kerülte el a figyelmét. – Neked más színű a szemed?

– Steve, most nem ez a lényeg.

Végül nehezen, de beengedtek engem Buckyhoz, és a szívem majd' megszakadt, amikor láttam, mennyire szenved, miközben azzal a különös gépezettel – amivel dr. Cho Clintet is meggyógyította – igyekeztek eltűntetni a hosszú sebet a bal oldaláról.

– Buck, drágám! Itt vagyok – húztam egy széket az egészséges oldalához.

– T-T/N? Te vagy az? – kérdezte zihálva, két fájdalmas ordítás közt.

– Én vagyok – bólogattam könnyes szemmel. – Segítek – fogtam meg a kezét, majd koncentrálni kezdtem.

Az összes negatív érzelmének egy részét – nagyjából a felét – át tudtam venni. Az alsó ajkamba haraptam, nehogy én is felkiáltsak fájdalmamban, eközben pedig a könnyeim egyre csak patakzottak le az arcomon.

– Kész vagyunk – szólalt meg dr. Cho, mire kilestem a pilláim mögül. Bucky egyenesen rám nézett, és halványan elmosolyodott.

– Szép a szemed – motyogta. – De... mitől?

– Majd a nappaliban elmondom. Steve-nek is feltűnt – sóhajtottam, majd a fiatal dokihoz fordultam. – Bucky visszajöhet velem?

– Végül is, a veszélyes sérülését begyógyítottuk, szóval nem látom akadályát – mondta.

Segítettem Buckynak leszállni a vizsgálóasztalról, majd kimentünk a helyiségből. Steve a folyosón várt ránk.

– Örülök, hogy jól vagy – ölelte meg a legjobb barátját.

– T/N segített... valahogy. Annyira hálás vagyok – nézett rám és megfogta a kezem.

Néhány perccel később már mindannyian a nappaliban ültünk és arra vártak, hogy megmagyarázzam a történeteket.

– Tudjátok... Nem mondtam igazat a származásommal kapcsolatban. Nem brooklyni vagyok. A Másvilágról jöttem, Solariából. Az egy másik dimenzió. Igazából ott lakok apával és a húgommal Musával. És... elmetündér vagyok, más néven empata. Megérzem mások gondolatait és érzelmeit, valamint átvehetem egy részüket. Épp ezért szenvedtél kevésbé, miután ott voltam veled – néztem Buckyra. – Nézzétek, sajnálom, hogy hazudtam nektek, csak féltem, hogy esetleg idegenkednétek tőlem.

– Ugyan már. Szerintem ez remek! – ölelt meg a kedvenc szuperkatonám. – Segítettél rajtam, és kevésbé fájt... Köszönöm – puszilta meg a fejem búbját.

– A húgodat pedig bármikor szívesen látjuk – vigyorgott Tony.