Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

▪️Sebastian Stan #2▪️🎄

Köszi az ötletet, fanni_29 ❤️❤️

T/N = te neved

~Sebastian

Fura volt visszajönni Constancába karácsonyra, de tudtam, hogy ez most nagyon kell. Főleg, hogy nem mostanában jártam itt.

Éppen a főtéren lévő karácsonyi vásárt jártam be. Szokatlan volt minden felől román beszélgetéseket hallani.

Éppen a mézeskalácsomat eszegetve nézelődtem, amikor észrevettem egy fiatal nőt, aki papírzacskóval a kezében igyekezett, de a következő pillanatban eltűnt az egyik sikátorban. Gyorsan betömtem a maradék sütit, majd az embereket kerülgetve rohantam a sikátor felé. Ahogy egyre közelebb értem, hallottam az ismeretlent segítségért kiáltani.

Amint elég közel kerültem meg is láttam. A falhoz volt szorítva, és a tag aki a szájára tette a kezét, jóval nagyobb volt nála. Gondolkodás nélkül behúztam neki, és amíg azzal volt elfoglalva, karon ragadtam a nőt, és sietve belevetettük magunkat a tömegbe.

~T/N

Rettenetesen megrémültem, amikor az a fazon berángatott a sikátorba. Bele se merek gondolni, mit tett volna, ha nem jön a megmentőm, aki addig nem állt meg, amíg biztonságos távolságban nem kerültünk a sikátortól.

– Köszönöm – mondtam neki angolul, mert ötletem se volt, hogy kivel lehet dolgom.

– Semmiség. Tessék, vedd ezt fel – nyújtotta felém a kabátját. Felpillantottam rá, és képtelen voltam leplezni csodálkozásomat. Nem tudtam elhinni, hogy Sebastian Stan volt az, aki megmentett.

Szó nélkül vettem át a kabátját – ami igen nagy volt rám –, és összehúztam magamon. A sikátorban több helyen elszakadt a felsőm, így nem is csoda, hogy majd' megfagytam.

– Jól sejtem, hogy egy rajongóval van dolgom? – kérdezte mosolyogva. Én csak dideregve bólogattam.

– Már értem, miért téged választottak Bucky szerepére. Pont olyan hős vagy, mint ő – húzódott apró mosolyra a szám.

– Köszönöm. Esetleg hazakísérjelek?

– Ha nem nagy baj, örülnék neki. Félek egyedül hazamenni.

– Meg is értem. Gyere – fogta meg a kezem, én pedig elképesztően örültem annak, hogy már besötétedett, mert így nem látja, hogy elpirulok.

Miközben a lakásom felé sétáltunk, egy szót se szóltunk. Én túlságosan ki voltam borulva, ő meg... nem tudom. Néhány perc alatt megérkeztünk, de csak néma csendben néztük egymást.

– Ha ráérsz… bejönnél egy kicsit?

– Persze – simított ki egy tincset az arcomból. Megkönnyebbülve nyitottam ki az ajtót, majd felmentünk a lépcsőn az első emeleti lakásomig.

– Kérsz inni valamit? – kérdeztem, ahogy beléptünk kicsiny lakásomba.

– Nem, köszi. Megvagyok, de szerintem rádférne egy tea.

– Tudom – sóhajtottam, majd a konyha felé vettem az irányt. – Még egyszer köszi, hogy megmentettél.

– Még egyszer mondom, hogy semmiség. Hogy vagy? Mármint sejtem, hogy nem jól, de...

–  Még nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy aludni nem fogok – motyogtam, miközben beletettem a filtert a bögrényi forró vízbe.

– Sajnálom. Figyelj, az ünnepeket itt töltöm a városban. Ha szeretnél még majd találkozni, hívj nyugodtan – mosolygott rám, majd letett a pultra egy cetlit, amint bizony ott virított a telefonszáma.