Callie

5. Éjféli párbaj

Egy nap megdöbbentő hirdetményt találtunk a klubhelyiségben.

Csütörtökön megkezdődnek a repülésórák – szólt az értesítés –, s azokon a Griffendél és a Mardekár elsősei közösen vesznek részt.

– Jellemző – jegyezte meg sötéten Harry. – Pont az hiányzott, hogy Malfoy előtt csináljak bohócot magamból egy seprűnyélen.

Mérhetetlenül izgatott lettem, de láttam, hogy Hermione is majd kiugrik a bőréből.

Be kellett vallanom, én sem örültem a gőgös Mardekáros fiú jelenlétének. Fölöttébb idegesítő volt az örökös panaszkodása, amiért elsősöket nem vesznek be a ház kviddicscsapatába, és mindenkit hosszú, öntömjénező anekdotákkal traktált, amelyek többnyire azzal végződtek, hogy egyszer, repülés közben, hajszál híján feldarabolta őt egy muglihelikopter.

Csütörtökön, a reggelinél Hermione repülési fortélyokkal bombázott minket, amelyeket egy könyvtári könyvből, A kviddics évszázadaiból merített. Neville volt az egyetlen, aki figyelmesen hallgatta, és bár engem is érdekelt, de azon a véleményen voltam, hogy a repülést nem lehet könyvből megtanulni.

Hermione előadását a postabaglyok szakították meg.

Egy gyöngybagoly kicsiny csomagot hozott Neville-nek a nagyanyjától. A fiú izgatottan kinyitotta, és felmutatta tartalmát: egy nagyobbfajta játékgolyó méretű üveggömböt, amely mintha fehér füsttel lett volna tele.

– Ez egy nefeleddgömb – magyarázta. – Nagyi tudja, hogy kicsit feledékeny vagyok... Ez a golyó figyelmeztet rá, ha valami kimegy a fejemből. Látjátok? Csak meg kell markolni, és ha piros lesz, akkor... Oh...

Neville elszontyolodott, mert a gömb hirtelen skarlátszínbe fordult. Lázasan töprengett, hogy vajon mit felejthetett el, de ekkor odalépett hozzá Draco Malfoy, és kikapta a kezéből a nefeleddgömböt.

Felpattantam és meglepve vettem észre, hogy Harry és Ron is ugyanígy tett.

McGalagony professzor, aki mindig megérezte a bajt, egy szempillantás alatt mellettünk termett.

– Mi folyik itt?

– Malfoy elvette a nefeleddgömbömet, tanárnő. – Malfoy savanyú képet vágott, és letette a golyót.

– Csak megnéztem – morogta, és csatlósaival együtt eloldalgott, én pedig szívesen az arcába vágtam volna azt a gömböt.

Délután három óra harminc perckor, a többi griffendéles elsőssel együtt lerobogtam a kastély lépcsőjén. Derűs nap volt; a lejtőn, amelyen haladtunk, enyhe szellő fodrozta a fűszálakat. Sík, pázsitos rész felé tartottunk, amely épp szemközt terült el a sötéten suhogó tiltott rengeteggel.

A mardekárosok már ott voltak, s a földön húsz seprű feküdt, szép rendezett sorokban.

Megérkezett a repülésoktató, Madam Hooch. A tanárnőnek rövid, szürke haja volt és sárga szeme, mint egy sólyomnak.

– Mire vártok? – mordult ránk. – Mindenki válasszon egy seprűt, és álljon mellé! Gyerünk, mozgás! 

Lesandítottam a seprűre. A szerszám végéből csálé, törött vesszők álltak ki, olyan volt, mint valami borzas fej.

– Nyújtsátok ki a kezeteket a seprű fölé – harsogta Madam Hooch –, és mondjátok, hogy "fel"!

– Fel! – kiáltotta mindenki.

Azonnal beleugrott a seprű a kezembe, de ezzel nem sokan voltak így. Hermione seprűje csak a másik oldalára gurult, Neville-é pedig meg se mozdult. Rávigyorogtam Harryre, akinek szintén ott volt a seprű a kezében.