Callie

19. Kimúlásnapi parti

A beköszöntő október nyálkás, hideg idővel lepte meg a kastélyt és környékét. Napokon át puskagolyó méretű esőcseppek záporoztak a kastély ablakaira. A tó vízszintje megemelkedett, a virágágyások sáros patakmedrekké változtak – Hagrid dísztökei pedig kisebbfajta kunyhó nagyságúra nőttek. Az egyetlen ember, akinek nem szegte kedvét a rossz idő, Oliver Wood volt: ő változatlan lelkesedéssel tartotta meg a kviddicsedzéseket.

Néhány nappal mindenszentek előtt, egy viharos szombat délelőttön a Weasley ikrek bőrig ázva, sárosan estek be a Griffendél-toronyba. Letörtnek tűntek.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Esélyünk sincs a Mardekár ellen – sóhajtotta Fred. – Wood elküldött minket kémkedni az edzésükre.

– És mi volt? – érdeklődött most már Ron is.

– Úgy röpködtek, hogy csak elmosódott zöld foltok látszódtak belőlük – számolt be George.

– Lehet, hogy gyorsak, de attól még nem biztos, hogy tehetségük is van – próbáltam vigasztalni őket, de nem igazán működött.

Lassan Harry is visszaért, és miután átöltözött, csatlakozott hozzánk a klubhelyiségbe. Elmesélte, hogy Nick meghívott minket a kimúlásnapi partiára.

– Kimúlásnapi parti? – lelkendezett Hermione. – Szerintem nem sok élő ember mondhatja el magáról, hogy részt vett valakinek a kimúlásnapi partiján. Nagyon izgalmas lesz!

– Miért ünnepli meg azt a napot, amikor meghalt? – értetlenkedett Ron, aki épp a bájitaltan leckéjét próbálta összehozni, ezért kissé mogorva kedvében volt. – Szerintem ez elég nyomasztó program...

Az eső még mindig nem állt el. A nedves ablakokat kívülről tintafeketére festette az este, de a tűz fényében fürdő klubhelyiségben meleg és vidám volt a légkör. A puha karosszékekben üldögélő diákok olvastak, beszélgettek, a leckéjüket írták vagy – mint George és Fred – azt próbálták megtapasztalni, hogy mi történik, ha az ember Filibuster csillagszórót etet egy szalamandrával. Az izzó, narancsszínű tűzben fészkelő gyíkot Fred "mentette ki" a legendás lények gondozása óráról. Az állat most békésen füstölgött az asztalon egy csapat kíváncsi diák gyűrűjében.

Halloween estéjére már bántuk, hogy Harry meggondolatlanul elígérkezett Nick kimúlásnapi partijára. A többiek mind izgatottan készülődtek a Halloween-ünnepségre; a nagytermet a szokásos élő denevérek díszítették; a Hagrid nevelte hatalmas tökökből akkora lámpások készültek, hogy három ember is elfért bennük, és az a hír járta, hogy Dumbledore az ünnep fényét emelendő leszerződtetett egy csontváztánccsoportot.

– Az ígéret szép szó – jelentette ki szigorúan Hermione. – Megígérted, hogy elmész a kimúlásnapi partira.

Így hát hét órakor elvonultunk a zsúfolásig megtelt nagyterem ajtaja előtt, s hátat fordítva a vidáman csillogó aranytányéroknak és a hívogató fényű gyertyáknak, a kastély pincéje felé vettük az irányt.

A pincéhez vezető folyosón is gyertyák sora égett, de ezek nem voltak sem vidámak, sem hívogatóak. A hosszú, vékony, éjfekete viaszrudak kékes lángja még az elevenek arcát is kísértetsápadt fénybe vonta. A hőmérséklet minden megtett lépéssel érezhetően csökkent, s olyan zaj hallatszott, mintha ezer köröm kaparna egy hatalmas írótáblát.

– Ezt nevezik ők zenének? – suttogta Ron.

Egy sarkon befordulva végre megpillantottam Félig Fej Nélküli Nicket, aki egy fekete bársonnyal bevont ajtó mellett állt.