Callie

67. Rita Vitrol szenzációja

Karácsony második napján mindenki későn kelt. A Griffendél-torony klubhelyisége jóval csendesebb volt, mint az utóbbi időben bármikor, s a bágyadt beszélgetéseket gyakran szakította meg egy-egy ásítás.

Ron és Hermione, úgy tűnt, kimondatlanul megállapodtak abban, hogy nem térnek vissza az előző esti témára, és barátságosan, bár kissé tartózkodóan viselkedtek egymással. A fiúk beszámoltak arról, hogy előző este kihallgatták Madame Maxime és Hagrid beszélgetését, de az újságot, hogy Hagrid félóriás, közel sem találtam olyan tragikusnak, mint Ron.

– Eddig is gyanítottam, hogy az – feleltem vállvonogatva. – Tudtam, hogy nem lehet telivér óriás, hisz azok körülbelül hat méter magasak.

– Nem értem ezt a hisztériát az óriások körül – kapcsolódott be Hermione. – Kizárt dolog, hogy mindegyik egy vérszomjas szörnyeteg... Csak épp elterjedt róluk ez az előítélet, ugyanúgy mint a vérfarkasokról.

Ron arcán látszott, hogy tudna erre egy frappáns választ, de bizonyára nem akart újra összeveszni Hermionével, mert csupán egy megfáradt fejcsóválást engedett meg magának.

Lassan ideje volt elővenni a szünet első hetében elhanyagolt házi feladatokat. Most, hogy elmúlt a karácsony, mindenki amolyan se hideg, se meleg hangulatban volt.

A roxforti birtokot még mindig vastag hótakaró fedte, s az üvegház falai annyira bepárásodtak, hogy gyógynövénytanórán a ki se láttunk rajtuk. Ilyen időben senki nem lelkesedett túlságosan a legendás lények gondozása óráért, bár Ron azt jósolta, hogy a szurcsókok valami módon biztosan gondoskodnak majd egy kis melegről: vagy leizzadásig kergetjük majd őket, vagy lángcsóváikkal felgyújtják Hagrid kunyhóját.

Mikor azonban megérkeztünk a vadőrlakhoz, annak ajtaja előtt egy korosodó boszorkány várt minket, akinek rövidre nyírt, ősz haja és nagy, előreugró álla volt.

– Szaporábban, ha szabad kérnem, már öt perce becsengettek! – förmedt ránk.

– Maga kicsoda? – kérdezte megütközve Ron. – Hol van Hagrid?

– Suette Pollts professzor vagyok – felelte kimérten a boszorkány. – Átmenetileg én fogom tanítani nektek a legendás lények gondozását.

– Hol van Hagrid? – ismételte emelt hangon Harry.

– Gyengélkedik – hangzott a kurta válasz.

Ekkor undok, nyekergő nevetés ütötte meg a fülünket. Megfordultam, és szembetaláltam magam az időközben befutó Draco Malfoyjal és mardekáros társaival. Az egész társaság kajánul vigyorgott, s arcukon nyoma sem volt csodálkozásnak.

– Jöjjenek utánam – utasította a csoportot Suette Pollts professzor, azzal elindult a karám mentén, amelyben dideregve álltak a hatalmas beauxbatons-os lovak.

Követtük a tanárnőt, de közben hátrapislogtam Hagrid kunyhója felé. Az ablakon be volt húzva a függöny. Lehet, hogy Hagrid odabent kuksol, betegen és magányosan? Meggyorsítottam a lépteimet, és felzárkóztam Suette-Pollts professzor mellé.

– Mi baja Hagridnak? – kérdeztem.

– Ne törődj vele! – felelte a tanárnő.

– De igenis törődünk vele! – szólt ingerülten Harry. – Mi történt vele?

Suette Pollts egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést. A karámot megkerülve a Tiltott Rengeteg széle felé vezetett minket, ahol egy csodaszép, kifejlett egyszarvú állt kipányvázva.