Callie

52. A Sötét Jegy

– El ne mondjátok anyátoknak, hogy fogadtatok! – figyelmeztette Mr. Weasley az ikreket, miközben a lefelé baktattunk a stadion piros szőnyeggel bevont lépcsőjén.

– Ne félj, apa, nem mondjuk el – felelte sejtelmes vigyorral Fred. – Nagy terveink vannak a pénzzel, nem akarjuk, hogy anya elkobozza.

Mr. Weasley már-már megkérdezte, hogy pontosan mifélék azok a nagy tervek, de aztán meggondolta magát. Belátta, hogy jobb, ha nem tud a dologról.

A lépcső aljában csatlakoztunk a kapuk felé áramló tömeghez, majd a kivilágított ösvényt követve elindultunk a sátraink irányába. Körös-körül harsány gajdolás verte fel az éjszaka csendjét, és a fejünk fölött kurjongató, lámpájukat lengető leprikónok cikáztak. Ahogy megérkeztünk sátrainkhoz, kiderült, hogy egyikünknek sincs még nagy kedve ágyba bújni, és Mr. Weasley – figyelembe véve a táborban uralkodó hangulatot – áldását adta rá, hogy lefekvés előtt igyunk meg még egy csésze kakaót.

Letelepedtünk hát a kis asztal köré, és hamarosan élénk beszélgetés bontakozott ki köztünk – a téma természetesen a mérkőzés volt. Mr. Weasley szenvedélyes vitába bonyolódott Charlie-val az előnyszabály hátulütőiről, és csak akkor jutott eszébe az órájára pillantani, mikor Ginny elbóbiskolt az asztalnál, és a padlóra locsolt egy egész bögre forró csokoládét. Ekkor aztán véget vetett a szócsatának, és gyorsan ágyba parancsolt minket.

Én, Hermione és Ginny átmentünk a másik sátorba. A tábor túlsó vége felől még ekkor is énekszót és visszhangzó durrogást sodort felénk a szél.

A lányok rögtön elaludtak, én viszont nyitott szemmel feküdtem, a sátortetőre meredve. A vásznon átszűrődött a fölöttünk röpködő leprikónok lámpásainak fénye.

Nem emlékeztem rá, hogy mikor alhattam el, de mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a tábor zaja megváltozott – énekszó és kurjongatás helyett most rémült kiáltozás és léptek szapora dobogása verte fel a csendet.

Tudtam, hogy odakint valami nincs rendjén, így ébresztgetni kezdtem a lányokat, pont akkor, mikor Mr. Weasley elkezdett kiabálni.

– Ébredjetek fel! Ginny, Callie, Hermione – gyorsan, keljetek fel!

Felvettem a kabátomat, miközben Ginny nagy nehezen kimászott az ágyból. A pálcámat is magamhoz vettem, majd együtt kiléptünk a sátorból.

Már csak itt-ott pislákolt néhány tábortűz, és ezek fénye botladozva szaladgáló embereket világított meg – mind egy irányba, az erdő felé rohantak, egy formátlan, sötét tömeg elől menekülve, ami furcsa villanások és fegyverropogást idéző durrogás közepette közeledett felénk. Egy vakító zöld fénynyaláb végre megvilágította a jelenetet. 

Varázslók egy csapata vonult át lassan a mezőn; vállt vállnak vetve, sűrű tömegben haladtak, és mindannyian a magasba emelték pálcájukat. Úgy tűnt, mintha a felvonulóknak nem lenne arca... aztán rádöbbentem, hogy valamennyien csuklyát és álarcot viselnek. Magasan a csoport fölött négy természetellenes tartásba kényszeríttet, kapálózó alak lebegett a levegőben. Az egész jelenet olyan volt, mint egy groteszk, fordított bábszínházi előadás, amiben álarcos bábjátékosok repülő bábokat rángatnak égnek meredő pálcák és láthatatlan zsinórok segítségével. A négy lebegő alak közül kettő ráadásul feltűnően kicsi volt.

A mezőn átvonuló álarcosokhoz egyre több és több varázsló csatlakozott, és az újonnan érkezettek nevetve mutogattak a kapálózó alakokra. A felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, kíméletlen pusztítást végezve a sátrak erdejében. Egyik-másik varázsló a pálcájával robbantotta szét az útjába kerülő sátrakat. Nem egy sátor tüzet fogott, és a táborban nőttön nőtt a pánik.