Callie

26. Egy újabb tanév vége

Mintha jeges vizet öntöttek volna rám. A fejem fájt, és moccanni sem tudtam.

– Hogy érzed magad? – hajolt fölém Madam Pomfrey.

– Igazából jól, csak egy kicsit kimerültnek. – Próbáltam felülni az ágyban, de ahogy felemeltem a fejemet, vissza is esett a párnára. – És erőtlennek is.

– Ez teljesen normális. Nemsokára hozok egy kis ennivalót nektek – szólt, miközben elhúzta a paravánt.

A szomszédos ágyon megpillantottam Hermionét, aki szintén ébren volt már. Ha lett volna hozzá energiám, biztos megöleltem volna.

– Mondtam már, hogy utálom a kígyókat?

– Mintha említetted volna – nevetett. – Nyugtass meg, hogy nem csak én nem tudok felülni.

– Mintha sóbálvány-átkot szórtak volna rám – szólalt meg Penelope. – Egyébként köszönöm! Ha ti nem jártok arra...

Ekkor kinyílt a gyengélkedő ajtaja és egy tetőtől talpig koszos Ginny lépett be rajta, a feldúltnak tűnő Mrs. Weasleyvel.

– Hát mindvégig a falnak beszéltem!? – hüledezett az asszony. – Hányszor mondtam neked, hogy ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét! Miért nem mutattad meg azt a naplót nekem vagy apádnak? Egy ilyen gyanús tárgyat...

Napló? Erre felkaptam a fejemet – már amennyire tudtam –, és bár nem volt közöm a dologhoz, azért megkérdeztem:

– Milyen napló? Denem naplójáról van szó, igaz?

Mrs. Weasley ijedten a szívéhez kapott, a következő pillanatban pedig a nyakamba vetette magát.

– Callie, drágám, nem is tudtam, hogy ébren vagy már! Evelyn úgy aggódott! 

Amíg Mrs. Weasley Hermionét is leellenőrizte, Ginny lépett oda hozzám. Úgy látszott, hogy akármelyik pillanatban sírva fakadhat.

– Úgy sajnálom – szipogott –, én nem akartam! Ne haragudj!

– Dehogy haragszom! Hé, mi a baj? – A lánynak patakokban folytak a könnyei, én pedig semmit nem értettem az egészből.

Nem sokkal később Mrs. Weasley elhagyta a gyengélkedőt, a vörös hajú lány pedig leült egy székre közém és Hermione közé. Habár Madam Pomfrey nem örült nagyon a dolognak ("Pihenésre van szükségetek!"), de nem tudott, és szerintem nem is nagyon akart tenni a dolog ellen.

Már épp nekikezdtünk volna a beszélgetésnek, mikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja és Ron lépett be rajta, Gilderoy Lockharttal.

– Üdv – köszönt Lochart, bambán mosolyogva. – Ön kicsoda?

– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta Ron.

– A fiúknak van egy mély alagútjuk. Odalent laknak – bólogatott Lochart, majd a tekintete megtalálta Ginnyt, és rámutatott a lányra. – És ő is velük lakik. Érdekes egy hely.

Kérdőn Ginnyre néztem, de ő csak vállat vont.

– Callie! Hermione! – vett észre minket Ron, és már indult volna felénk, mikor Madam Pomfrey megállította.

– Azt már nem! Pihenniük kell! Gyerünk, kifelé! – tessékelte ki a döbbent arcú Ront, majd ő is elsietett valahova.

– Milyen pompás hely! – örvendezett Lockhart – Sokkal kellemesebb, mint ott lent.