Callie

24. Bálint-napi őrület

Csak a gyengélkedőn jutott eszembe, hogy az ikrek még mindig a könyvtárban őrködnek.

Már messziről meghallottam Fred és George hangját.

– Én tényleg nem mennék most sehova – szólt George. – Biztos forrásból tudom, hogy Harry épp most ment le a Titkok Kamrájába.

– Igen, nemsokára itt lesznek agyaras pajtásával – folytatta Fred. – De a könyvtár felé nem szeretnek jönni, szóval én az összes mugliivadéknak ajánlom ezt a helyet.

– Nem érdekel, engedjetek már! – toporzékolt a lány. – Egyébként is aranyvérű vagyok, hígagyúak!

– Igazán elengedhetnétek a hölgyet – szóltam oda tréfálkozva. – Harry már rég befejezte, amit akart.

A fiúk utat engedtek a lánynak, mire ő haragosan nézett mind a hármunkra.

– Bolondok vagytok – jelentette ki, majd méltóságteljesen elsétált.

– Köszönöm – néztem nevetve a két fiúra.

– Nincs mit, de ne felejtsd el, fejenként jössz nekünk egy-egy szívességgel – jelentette ki Fred. – Negyed óráig tartottuk szóval a hölgyet. Kezdtünk kifogyni az ötletekből... Azt elmondod, hogy ez mire volt jó? – nézett rám kérdőn George.

– Talán majd egyszer.

Hermione hetekig feküdt a gyengélkedőn. Mikor a karácsonyi szünet végén a diákok visszatértek, mindenféle mendemonda kezdett keringeni az eltűnéséről. Természetesen mindenki azt gyanította, hogy ő is merénylet áldozata lett. A gyengélkedő körül nap mint nap rengeteg kíváncsi tanuló ólálkodott, így Madam Pomfrey bevetette jól bevált paravánját, hogy megóvja a szőrös arcú Hermionét a megszégyenítő pillantásoktól.

Minden este meglátogattuk őt. Mikor elkezdődött a tanítás, nap mint nap elvittem neki a házi feladatokat is.

– Ha nekem nőtt volna macskabajszom, nem gyötörném magam a tanulással – mondta Ron egyik este, miközben egy halom könyvet pakolt le a lány éjjeliszekrényére.

– Ne butáskodj Ron, nem maradhatok le – méltatlankodott Hermione. Mostanában már jobb kedve volt, mert eltűnt a szőr az arcáról, és a szeme is fokozatosan visszabarnult. – Nincsenek esetleg újabb nyomok? – érdeklődött fojtott hangon.

– Nincsenek – rázta a fejét szomorúan Harry.

– Pedig olyan biztos voltam benne, hogy Malfoy az – mondta Ron, immár vagy századszor.

– Az meg mi? – kérdeztem, és a Hermione párnája alól kilógó aranyszínű valamire mutattam.

– Csak egy jobbulást kívánó képeslap – sietett a válasszal Hermione. Igyekezett eldugni a lapot, de Ron gyorsabb volt nála. Megkaparintotta, és hangosan olvasni kezdte: "Granger kisasszonynak gyors felépülést kíván aggódó tanára Gilderoy Lockhart professzor, bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány magazin Legbűbájosabb Mosoly Díjának ötszörös birtokosa."

Ron undorodó képpel nézett Hermionére.

– Ezzel a párnád alatt alszol?

Hermionének szerencsére nem kellett válaszolnia, mert belépett Madam Pomfrey az esti gyógyszeradaggal.

– Lockhart a legnyálasabb alak, akit valaha láttam – füstölgött Ron, mikor már a Griffendél-toronyba vezető lépcsőkön jártunk. Harry azon siránkozott, hogy Piton mennyi leckét adott fel nekünk, mikor dühös ordítás csapta meg a fülünket a felsőbb emelet felől.