Callie

51. Világkupadöntő

Mr. Weasley vezetésével bevetettük magunkat a fák közé, és elindultunk a lámpások fényében fürdő ösvényen. Utunkon végigkísért minket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiünkre átragadt. Egész úton nevetgéltünk, tréfálkoztunk.

Húszperces gyaloglás után végre kiértünk az erdőből, és egyszerre ott találtuk magunkat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát láttam be, ennyiből is megtudtam állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehet itt felépíteni.

– Százezer néző befogadására alkalmas – szólt Mr. Weasley. – A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hirtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyű szívüket – tette hozzá szeretetteljesen.

Elindultunk a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.

– Ezt nevezem! – bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta a jegyeinket. – Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.

A beáramló sokasággal együtt indultunk el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is magunk mögött hagytuk, egy páholyban találtam magam, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt. Lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé.

Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, és az egészet – a pályát, a lelátót és a százezer nézőt – bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt. A díszpáhollyal átellenben, s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást – mintha egy láthatatlan kéz kapkodva telekörmölte volna, csak azért, hogy egy másik kéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt. Elolvastam néhány felvillanó mondatot – mind hirdetések voltak.

Kék Dongó – a család seprűje. Biztonság és kényelem elérhető áron! Most ajándék riasztóbűbájjal!

Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója Több mint boszorkányság...

Aranytalár Varázslódivat London, Párizs, Roxmorts

Levettem a tekintetem az eredményjelző tábláról, és hátrafordultam, hogy megnézzem, érkezett-e időközben rajtunk kívül valaki a díszpáholyba. A hátsó sorban azonban még egy ember sem ült – csupán egy pöttöm lény gubbasztott balról a második széken. A furcsa kis szerzet lába olyan kurta volt, hogy még csak le se lógott a székről; öltözékét egy szál konyharuha alkotta, amit tóga módjára viselt. Arca nem látszott, mert tenyerébe rejtette, és denevérszerű füle volt.

– Dobby? – nézett rá csodálkozva Harry.

A pöttöm lény felemelte fejét, és szétterpesztette ujjait – így láthatóvá vált hatalmas barna szeme és jókora, paradicsomra emlékeztető orra.