Callie

28. A Foltozott Üst

A vakáció utolsó napjának reggelén, az összes csomagommal együtt, lent vártam  Hermionét és a szüleit. Ugyanis megbeszéltük, hogy a szülei elvisznek minket az Abszol útra, és ott töltjük az éjszakát a Foltozott Üstben.

Ron beszámolt róla, hogy Harry is kivett egy szobát, pár héttel ezelőtt, pont aznap, amikor felpuffasztotta a nénikéjét. Már nagyon kíváncsi voltam a történetre.

– Nagyon vigyázz magadra – mondta nagyi már vagy századjára, mikor a Granger család megérkezett.

– Vigyázni fogok – nyugtattam meg.

– Persze, tavaly is ezt mondtad! Meg azelőtt is! – Erre Hermionével cinkos pillantást váltottunk.

Miután meglátogattuk a Gringottsot, és feltöltöttük az erszényeinket arany galleonokkal, ezüst sarlókkal és bronz knútokkal, a patikába mentünk bájital-alapanyagokért, és mivel az iskolai talárjainkat kinőttük, vásároltunk egy-egy nagyobbat Madam Malkin Talárszabászatában.

Ahogy kiléptünk az üzletből, egy ismerős vörös fejet pillantottam meg. Ronnal kiegészülve indultunk el megvenni a tankönyveket.

– Nem futottál össze Harryvel? – kérdeztem a fiút.

– Nem – csóválta a fejét. – Egyik boltban sem találkoztam vele, és a Foltozott Üstben sem volt.

– Lehet a Czikornyai és Patzában belebotlunk – mondta Hermione.

A könyvesbolt kirakata elé lépve ért minket az első meglepetés. Az üveg mögött a szokásos rajztábla méretű, aranybetűs varázskönyvek helyett egy tágas vasketrec állt, benne izgő-mozgó könyvek vagy száz példánya.

Az agresszív nyomdatermékek fáradhatatlanul püfölték és marcangolták egymást, csak úgy röpködtek körülöttük a kitépett lapok.

Mikor beléptünk, elővettem az olvasmánylistát, és figyelmesen végigböngésztem. A Szörnyek szörnyű könyve az első helyen szerepelt a legendás lények gondozása tantárgynál.

– Roxfort? – kérdezte az eladó köszönés helyett.

– Igen – bólintott Hermione. – Kérünk három példányt a Szörnyek szörnyű könyvéből.

– Hármat!? Menjetek odébb. – A boltos türelmetlenül félresöpört minket, majd felhúzott egy pár vastag bőrkesztyűt, kezébe vett egy hosszú, göcsörtös sétabotot, és már indult is a szörnykönyvek ketrece felé.

– Ma már ötször haraptak belém – panaszkodott, majd a kezünkbe nyomta a könyveket... Szakadó papír zaja hallatszott, két szörnykönyv elkapott egy harmadikat, és azon voltak, hogy kettétépjék. – Elég volt! Eresszétek el! – kiabált a boltos, s a sétabotot a rácsok között bedugva szétkergette a verekedőket. – Soha többet nem rendelek ezekből! Ez kész őrültekháza! Nem bosszankodtam ennyit a Láthatatlanság láthatatlan könyve óta! Abból is megvettünk kétszáz példányt, egy vagyonba került, és szőrén-szálán eltűnt az összes...

Ron figyelmét egy másik könyv kötötte le, amit igen furcsának találtam. Halálos ómenek avagy: mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött? – ez volt a címe. A boltos követte a pillantásunkat.

– Ha rám hallgatsz, azt nem olvasod el – jegyezte meg csevegő hangon. – Minden sarkon halálos ómeneket kezdesz látni tőle, és végül a félelem fog a sírba vinni.

Ron nyomban hátrálni kezdett, én azonban könyv borítóját díszítő képre meredtem, ami egy hatalmas, világító szemű fekete kutyát ábrázolt. Megborzongtam.