Callie

32. A Kövér Dáma

Nem kellett hozzá sok idő, és a sötét varázslatok kivédése a legtöbb roxfortos diák kedvenc tantárgya lett. Csak Draco Malfoy és mardekáros társai köszörülték továbbra is a nyelvüket Lupin professzoron.

– Nézzétek meg, hogy néz ki! – jegyezte meg fojtott hangon Malfoy, valahányszor megpillantotta a tanárt a folyosón. – A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak.

Mi többiek azonban már rég nem törődtünk Lupin elnyűtt talárjával. A professzor további órái épp olyan izgalmasnak bizonyultak, mint az első. A mumusok után a rőtsipkásokról esett szó, ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után a kappák következtek. A pikkelyes majmokra emlékeztető undok víziszörnyek abban lelték örömüket, ha úszóhártyás kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.

Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, és azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Az iskolát széltében-hosszában bejárta a történet, hogy a mumus Piton alakját vette fel, és hogy Neville belebújtatta őt a nagymamája ruháiba. Piton valahogy nem találta viccesnek az esetet. Már Lupin professzor nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett a szeme, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt Neville-lel.

Egyre elviselhetetlenebbnek éreztem a fülledt toronyszobában zajló jóslástanórákat is. Nyomasztottak a kusza ábrák és ködös szimbólumok, ráadásul Trelawney professzor labdányi szemei mindig megteltek könnyel, valahányszor rám vagy Harryre nézett. Nem tehetettem róla, irtóztam Trelawneytól, pedig az osztályból többen is mély tisztelettel, sőt hódolattal tekintettek a tanárnőre. Egyre többször fordult elő, hogy Parvati és Lavender ebédidőben felkeresték a toronyszobát, és ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza. Emellett szokásukká vált, hogy fojtott hangon szólítsanak meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.

Senki nem élvezte a legendás lények gondozását, ami az eseménydús első óra után a másik végletbe csapott át. Hagrid elvesztette az önbizalmát, és most hétről hétre a világ talán legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta velünk.

– Kinek jut eszébe egyáltalán gondozni ezeket? – mérgelődött Ron, miután újabb órát töltöttünk azzal, hogy felaprított salátaleveleket tuszkoltunk le a futóférgek nyálkás torkán.

Októberben közeledett a kviddicsévad kezdete. Bár én nem voltam a csapat tagja, a seprűm nálam volt, és úgy akadt, hogy van egy kis szabadidőm, ezért elhatároztam, hogy lemegyek röpködni kicsit.

Fred és George a klubhelyiségben üldögéltek, és mikor közöltem velük, hova is tartok, úgy döntöttek csatlakoznak hozzám Harryvel és Oliverrel. Utóbbi úgy vélte, nem árt neki egy kis gyakorlás. Szerintem nem volt szüksége rá, de ezt nem hangoztattam.

Olivernek hála, Angelina is csatlakozott hozzánk, így lassan úgy éreztem, hogy az egész olyan lesz, mint egy csapatedzés.

– Passzolgassunk kicsit, bemelegítésképp – mondta Oliver, majd a kvaffal a kezében felszállt.

– Akkor szerintem, alkossunk két csapatot. – Oliver nekem passzolta a kvaffot, én pedig Harrynek adtam tovább. – Harry, én és Fred leszünk az egyik, a többiek pedig a másik. Ellenvetés?

– Nyert ügyünk van – súgta George. – Fred nem tud célozni.

Felnevettem. Viszont ott volt még Harry is, ő pedig nagyon jó játékos, és Fred sem volt olyan borzalmas, mint ahogy George előadta. Oliver pedig remek őrző.